„Ligeti Erika egy térdelő anya combjaira állította a gyermeket. Fejüket, arcukat és felsőtestüket egymáshoz érintik, karjaikkal azonban nem ölelik egymást. Az anya összekulcsolt kézfejeivel támasztja meg a kicsi sarkait, a gyermek pedig a popsija alatt, a combjához szorítja kifelé fordított tenyereit. …
A klinika kertjében álló kőszobor gyermek-alakja már nem csecsemőkorú, hanem önállóan állni tudó nagyobbacska. Az anyjához való tartozás tehát már nem elsősorban fizikai szükséglet számára, hanem sokkal inkább lelki-érzelmi igény. Érzékletesen mutatkozik ez meg ebben a műben, hiszen az asszony szelíd tapintattal, alig érezhetően él a fizikai megtartás lehetőségével. Testtartása azt jelzi, hogy olyan mértékben fogadja el önálló személyiséggé érő szülöttjének lelki-érzelmi közeledését, amennyire azt a közeledő igényli.”

(Részlet a Heriditas Minervae című könyvből.)

Hát igen! Mennyire más, ha egy anya készít szobrot az anyaságról!