Kerényi Jenő A gyógyítás története című reliefje egy viszonylag későn kiírt pályázat eredményeként született meg. 1963 elején Illés Gyula, Kerényi Jenő és Somogyi József részvételével bonyolították le a pályázat első fordulóját, Illés 3, Somogyi 2, Kerényi pedig 1 pályaművet adott be a homlokzati domborműre, ám a bíráló bizottság egyik munkával sem volt maradéktalanul elégedett, változtatásokat kért mindegyik esetben. A második fordulóban Somogyi József külföldi tartózkodása miatt nem vett részt, az idő pedig sürgetett, hiszen az Azbej Sándor tervezte épület 1964-ben felépült. Kerényi Jenő végül győztes pályaművét, mely lényegében a két évvel korábbi változatot variálta, végül 1965-ben helyezték el a SOTE Markusovszky Lajosról elnevezett kollégiuma bejárati tömbjének teljes keleti homlokzatán.

A művet a Kerényi munkáit soroló lajstromok, regiszterek stb. Dombormű címen jegyzik, a műLap címét Rózsa Gyula monográfiájának (Glória Kiadó, 2010) oeuvre-katalógusából vettem. A pirogránit anyagú, fél és 1 négyzetméternyi között váltakozó nagyságú és nem mindig szabályos alakú mozaikkockákból összeillesztett alkotás jobb alsó sarkában olvasható a művész monogramja és a felállítás éve.

A mintegy harminc alakot (főként nőket és gyermekeket, de férfiakat és különböző természeti kreatúrákat hol egyenként, hol párban, mindent összevetve a 'gyógyítás' nagyobb kontextusában) felvonultató, igen mozgalmas művet meglehetősen nehéz fényképezni, a tavasz közepétől késő őszig egyáltalán látni is, hiszen lombozó fák és egy villanyoszlop takarásában áll. A borítóképen alkalmazott halszem-effektussal megpróbáltam az egészet egyetlen képbe foglalni, de ez nem a mű valóságos dimenzióit és kiterjedését mutatja - tényleges mérete kb. 11 x 5.5 méter, mely számítás a szemmértékemen alapul. Rózsa Gyula fentebb hivatkozott katalógusa felületét 100 négyzetméterben adja meg - mindenképpen rendhagyó méretű, monumentális munka. Reális ábrázolását lásd a távolabbi, a zavaró tényezőket is tartalmazó képen.

Különböző napszakokban, különböző fényviszonyok között az alkotás más-másképpen hat, árnyékai-fényei igazi domborműhöz méltóan valóságos játékot űznek a nézővel. Részletei is igen sokat mondóak, és a mű minden elemében tökéletesen közvetíti Kerényi 1938-as olaszországi útja során kialakult, érett korszakában pedig összetéveszthetetlenné fejlesztett (még például eltávolított Osztapenko-szobrán is átütő) egyéni stílusát. Műemléki védelmet, és több mint negyven év után egy letisztítást érdemelne, noha az elmúlt évtizedekben különböző mértékben színeződött anyag egyenetlenségét nem lehet tökéletesre kiigazítani.