„1931 július 16...

Átrepülünk a trianoni magyar határon. A vidéket egyhangú szürkeségbe öltöztette a forró nyár. Amily fölemelő és nagyszerű a pillanat, melyhez két nehéz, küzdelmes év után elérkeztem, oly szomorú a tudat, hogy a Duna túlsó partját idegenek bitorolják. Tudom, hogy ott is sokak szíve dobban meg gépünk láttára.

Motorunk Győr fölött néhányat köhög, de nem sejtem, hogy most, a cél előtt fog cserbenhagyni bennünket.
Endresz lázas gyorsasággal kapcsolja sorba a tankokat, de néhány perc múlva mindegyik benzintartály felől megismétlődve hallatszik a köhögés. Jegyzeteimet tanulmányozom, hogy melyik tankra kapcsoljunk. Feljegyzéseim szerint a jobboldali szárnytank még érintetlen.

— A jobbközépső tankra kapcsolj! — ordítom a telefonba.
Endresz csak a kezével int, hogy nem hallja, amit mondok. Gyorsan papírra vetem az üzenetet. Késő. A légcsavar megállt. Sebtiben átveszem a kormányt, hogy Endresz kinyithassa a benzinszűrő mélyen az ülésben levő csapját. Közben visszafordítom a gépet a már hátunk mögött hagyott sík terület felé. Hiába minden kísérletezés. Le kell szállnunk.

Az előttünk sárgálló rét boglyái közül hirtelen kikanyarodik egy szénásszekér. Endresz nagy lélekjelenléttel balra tér ki. Már fordulóban földet is ér kerekeivel a gép. Erősen felütődve nagyot ugrik, majd egy zökkenéssel megáll a kukoricás szélén és lassan fejére billen.

Elsőnek én ugrom ki a gépből, utánam Endresz.
Szótlanul bámuljuk egymást. Aztán Endresz a gépre néz és bánatosan mondja:

— No, ezt megcsináltuk.
Elfordul és olajos kezével könnyeit törölgeti. Az olaj és a könny keverékével hosszú sávokat húz az arcán.
Elmosolyodom, már ő is nevet.

Közben a szénásszekérről leugrik az atyafi, aki nem is sejti, hogy most menekült meg a halál torkából.
Odajön hozzánk:
— Honnan gyüttek kendtek?
— Amerikából.
Végignéz rajtunk. Látom, hogy meg van sértve.
Azt hiszi, tréfálunk vele.
A bicskei parasztember hitetlenkedése érthető.
Mi sem hittük volna, amikor Endresz Gyurkával a „Justice for Hungary” repülőgépen Amerikából elindultunk hazánk felé, hogy vállalkozásunk egy fejérmegyei község határában fog véget érni. Hatezer kilométert repültünk egyfolytában és rongyos harminc
kilométerrel a cél előtt kényszerleszállás!... Egynéhány csúnya percre bizony a kudarc érzése facsarta el a szívünket. De nem tartott sokáig.

Két óra múlva egy értünk küldött repülőgépen megérkeztünk Mátyásföldre. A mámoros fogadtatás, az őrjöngő lelkesedés, amely ettől a perctől kezdve heteken át hullámzott körülöttünk, meggyőzött arról, hogy utunk nem volt hiábavaló. Az első magyar óceánrepülés
rekordverő sikerével meglengettük a világ szeme előtt a magyar igazság lobogóját.”

---