Janikovszky Éva /Kucses Éva/ 1926 - 2003

Író, költő, szerkesztő, Kossuth-díjas gyermek- és ifjúsági könyvek írója.

A síremléket díszítő bazalt írógépet Széri-Varga Géza szobrászművész készítette.

Továbbá:
Janikovszky Éva: Ájlávjú. Móra Könyvkiadó, 2004. 78-81 o.

Janikovszky Éva így vallott írógépéről A XX. század ujjlenyomata című kiadvány 97, 98. oldalán (Városháza Budapest, 2001):

„Mercedes, aki barátom, munkatársam, bizalmasom, minden sikerem és kudarcom részese, egész felnőtt életem tanúja. Mercedes a szépséges türingiai erdő kellős közepén, Zella-Mehlinsben látta meg a napvilágot - ha igaz - ezelőtt hetvenvalahány évvel.
Származása, születési helye kissé megkopott aranybetűkkel a hátán díszeleg, életkora azonban nem dokumentálható pontosan. Anyám úgy emlékezett, hogy 1930-ban kapta, amikor gépelni tanult. Mercedes korának egyik technikai csodája lehetett. Az ormótlan, nehéz, emeletes írógépek korszakában kecses alakjával, elegáns fekete bőrtokjával a jövőt vetítette csodálói elé. A hordozható táskaírógépek beköszöntét. Huszonkét éves voltam, amikor anyám nekem adta. - Meg fogod szeretni - mondta anyám -, jó, könnyű gép. Írj rajta sokat! Én már nemigen gépelek.
Értettem én. Ez azt jelentette, hogy mióta államosították nagyszüleim könyv- és papírkereskedését, ahol anyám is dolgozott, nincs szükség írógépre. Enyém lett hát Mercedes. Egyetemi vizsgáim tételeit gépeltem rajta először, majd leveleimet.
Sokat leveleztem. Aztán hozzászoktam; ha valami fontos történt velem, ha valami bántott, ha öröm ért, leültem és Mercedesnek újságoltam el. Vele kezdtem el írni. Együtt írtuk első újságcikkeimet, első könyvem kéziratát. Egyedül Mercedes tudta, hányszor téptem ki belőle a papírt - nem, ez nem jó, ezt sosem tudom megírni! -, hányszor bámultam négy billentyűsorát, aztán újra elkezdtem kopogni rajta. Segített. Emlékszem, amikor először megbetegedett, pánikba estem. Nem továbbított, aztán meg ugrált, nagy közöket hagyott a betűk között. Jaj, drága Mercedes, itt ne hagyj, mit csinálok nélküled? A fiam akkor meglepett egy villanyírógéppel, akkoriban az járta, de nem tudtam megszokni, nekem Mercedes kellett. Végre ráleltem Ildikóra, a mechanikus írógépek tudós specialistájára, aki meggyógyította Mercedest. Megifjultan, ragyogva, újult erővel állt munkába. Fényképe is megjelent már néhány újságban, igaz, velem együtt. Amikor először szerepeltünk a tévében, kivittem a másik szobába, ölembe vettem, együtt néztük a képernyőt. Na - kérdeztem -, mit szólsz hozzá, ott vagy!”
Karrierjének eddigi csúcsa az volt, amikor egy kis japán tévés forgatócsoport vetődött el hozzánk. A japán operatőr szinte extázisba esett, amikor megpillantotta Mercedest. Szabad? – kérdezte, és vagy öt percig filmezte. Hát ilyen gyönyörűt, ez ipari múzeumba való! – lelkendezett. Mesés összeget kínált érte.
Mercedesszel egymásra mosolyogtunk. Múzeumba? Egy aktív dolgozót? Akkor én is mehetnék vele.
Azóta, ha elakadok az írással, csak egymásra nézünk: induljunk a japán ipari múzeumba?
Nem, még nem. Még egy ideig együtt kopogunk.”