A szoborcsoportot a Tűzoltóság környékén kerestem, mivel a lexikon a Tűzoltólaktanyát jelöli meg a felállítás helyének. A tűzoltóságot körbejárva azonban csak egy Szent Flórián domborművet találtam a falon elhelyezve.
A Meredek utcán tébláboltam, és itt láttam meg a járdán három éltes asszonyságot, bevásárlószatyorral a kezükben ráérősen éppen a világ dolgairól értekeztek. Tőlük kértem útbaigazítást.
- Elnézést, meg tudnák mondani, merre találom a Pletykálók szobrát?
Ebben a pillanatban a három asszony hirtelen lemerevedett.
„Szó bennszakad, hang fennakad”
Lassan fordul felém három ellenséges tekintet. Egyikük végigmérve visszakérdez:
- Mi tetszik?
- Ööö… én csak a Plety.. ööö… Tereferélők szobrát keresem, állítólag itt van valahol a környéken –, próbálom menteni a menthetetlen, mielőtt még máglyára küldenének az idióta bárdolatlanságom miatt.
- Nem hallottam róla – szól a másik, és ezzel lezártnak tekinti rövid értekezésünket.
- Ja, a szobor – mondja a harmadik – és lassan oldódik a feszültség, olvad a légkör – menjen fel azon a lépcsőn, és ott megtalálja.
Sűrű köszönömök után elbúcsúzunk, mögöttem tovább folytatódik a megzavart „beszélgetés”. A lépcsőn felérve meglátom a keresett szoborcsoportot. Az előbb látott valósághoz vajmi kevés hasonlóságot találok. A robosztus figurák tömegarányai különös ritmusban váltakozó nyúlánksága vagy tömörsége drámai hatást keltenek. Talán a „beszólás” pillanatát idézik fel bennem némileg.
Visszafelé az alkalmi csoportosulást, még mindig elmerülten tanácskozik. Próbálok észrevétlenül láthatatlanná válva elmenni mellettük. Ők azonban kedvesen mosolyogva megállítanak.
-Na, megtalálta?
-Ó, persze – mondom, és sietve indulok tovább a lejtőn lefelé.