A fehérmárványból készült dombormű szinte már félig szobor, annyira markánsan kiemelkedik a fal síkjából. Valószínűleg Bátki József Zagyvarónán 1877-ben született festő és szobrászművész utolsó alkotása,1948. december 27-én bekövetkezett halála előtt. Említést érdemel a dombormű kiemelkedően szép rajzolata, különösen a szem körüli kidolgozás. A klasszikus technikával dolgozó szobrászat egyik nagy kihívása, hogyan lehet életet lehelni hideg kőbe. Ezt az életet én legtöbbször a szobor szemében – a lélek tükrében - keresem, és kétféle arcot különböztetek meg magamban, az egyik a „vak” a másik a „kiszúrt szemű” változat. Amikor a pupilla nincs megjelenítve, akkor tűnik vaknak a portré, mintha hályog lenne a szemén. Ezen talán festéssel lehetne változtatni, de ez csak rontana a helyzeten. A másik megoldás is kockázatos, amikor apró karikával, bemélyedéssel jelzi a szobrász a pupillát. Persze a modern szobrászatban már nem törekszenek fényképszerű portréábrázolással, és az alkotások lényegi tartalmát más eszközök alkalmazásával közvetítik.
A centenáriumra készített domborműnek talán nem ez volt az első felállítási helye. Petőfi valahol a közeli úton közelítette meg Salgó várát 1845. június 11-én, az élmény hatására írta „Salgó” című romantikus költeményét:

Petőfi Sándor: Salgó (részlet)


Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el
A Mátra egyik erdőséges ága,
Miként sörényes, elfáradt oroszlán,
Nézvén sötéten messze tájakig.
E hegytetői kősziklára ül
Borús napokban a pihenni vágyó
Terhes felhőknek vándor serege;
Ez a műhely, hol a komor kovács,
A dörgedelmes égiháború
Készítni szokta a villámokat,
Haragvó isten égő nyilait.
Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,
Ki az egekre nyujtja vakmerő
Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;
Itt állt Salgó... az éghez oly közel,
És benne mégis a pokol tanyázott.
A századoknak döntő lábai
Elgázolák rég e vár tornyait.
Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely
Szomorkodással tölti idejét,
Mint aki lármás ifjuság után
Éltét megunva remetéskedik.
Fölmentem a hegy sziklatetejére
S letelepedtem a romok fölött.
Verőfényes nap volt, tekintetem,
Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
Mint börtönéből megszökött madár,
S vigan köszönté a kék messzeséget,
Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
Juhnyájain s a patakok vizén
S mindemhol a nap fénye tündökölt.
De lelkemet nem ily képek körözték,
Nem ily vidámak; lelkemet homályos
Látkörbe vitte a komoly merengés,
Holott körűle kétes ködruhában
Mogorva árnyak lengtek, a kihalt
Sötét középkor véres napjai.