A tudományos szocializmus alapítóinak 4 méteres, kubista stílusú szobrát 1971-ben avatták fel a Jászai Mari téren, az MSZMP központi székháza (a „Fehérház”) előtt. Segesdi György eredetileg krómacélból képzelte el a művet, de a megrendelő kívánságára módosítani kellett a tervet, mert a 70-es években egy hegesztett köztéri szobor ilyen témában még túl radikálisnak tűnt.
„Segesdi műve tipikus kompromisszum eredménye. Maradhatott az akadémikus hagyománytól erősen különböző, kubisztikus formarend, amely csak jelzésszerűen utalt az arcvonásokra, a testalkatra, a ruházatra és a modellek egyéb kibetűzhető tulajdonságaira, de ennek az ’elvonatkoztatásnak’ mégis hagyományhoz jobban kötődő, ’nemes’ anyagban – mauthauseni szürke gránitban – kellett megvalósulnia. Csakhogy ez a változás teljességgel érvénytelenítette az eredeti szobrászati gondolatot, amely a testek anyagi tömörségét az őket alkotó hegesztett fémlapok szellős, lábakon álló térszerkezetté formálta volna át. Az eredményt ma egy szobrászilag kényszeresen elrontott műnek tekinthetjük.” – írta Wehner Tibor művészettörténész.
A szobor rendszerváltás utáni sorsa is hasonlóan alakult. 1991-ben a fővárosi közgyűlés vitatta meg a szobor további sorsát. Voltak, akik a beígért „nagytakarítás” jegyében az eltávolítását sürgették, míg mások az alkotás művészi értékére hivatkozva a maradása mellett érveltek. Végül kompromisszumos megoldás született: a szobrot a Jászai Mari térről el kell távolítani, de maradhat közterületen, amennyiben valamelyik fővárosi kerület befogadja. Mivel, szinte borítékolhatóan, nem volt ilyen kerület, az alkotás végül a Szoborparkba került.
A szobor helyén jelenleg egy szökőkút működik.

---

Egy korabeli cikk az alkotástól.

"Marx és Engels emlékműve

NINCS MEG olyan ága a képzőművészetnek, amely körül oly sok vita kavarogna, mint a köztéri szobrászat. Szükségszerű ez, hiszen ellentétben a múzeumok és kiállító helyiségek falain látható táblaképekkel vagy egy-egy intézmény falára került faliképekkel, a köztéri szobor mindig, mindenkinek szeme előtt van, akarva nem akarva találkozunk vele, alakítja mindennapi környezetünket. A köztéri szobor ezért már csak egyszerű megléte, „ott van”-ja miatt is provokatív: állásfoglalásra késztet. Vagy ha ezt nem teszi, akkor szükségképp hiányzik belőle valami, hiszen azért nem vesszük észre, mert nincs rajta semmi észrevenni való, olyannyira simulékony, hogy semmibe vesszük, mint az egyszerű parki sétapadokat, vagy pedig olyannyira megunt plasztikai közhelyeket használ fel, oly szájbarágó szimbólumokat közöl, hogy nem tudja felkelteni az érdeklődésűnket. Márpedig a köztéri szobor funkciója több ennél — különösen, ha nem pusztán környezetesztétikai, díszítő jellegű szoborról van szó, hanem emlékműről, tehát valamilyen társadalmilag fontos esemény vagy személy szoborjellé formálásáról. Ha az ilyen célra szánt szobor nem tudja magára vonni a figyelmet, nem tud valami lényegeset közölni — akkor kár volt felállítani.
PERSZE, ha a köztéri szobor formarendje újszerű, vagy az ábrázolt személy értelmezése eltér a szokványtól, gyakran találkozik a közvélemény egy részének a meg nem értésével, sőt néha szenvedélyes v itákat is ébreszt. Elég Somogyi József kiváló Szántó Kovács-emlékművére utalni; a körülötte dúló vita túlnőtt Hódmezővásárhely keretein, úgyszólván országos üggyé lett. Lehet, hogy ez a sors vár Segesdi György most felállításra kerülő Marx—Engels-emlékművére is, amely Budapesten, az MSZMP KB székháza mellé, a Jászai Mari térre kerül, tehát ugyancsak nagyszámú „néző” szemlélheti nap nap után; részévé válik a budapesti városképnek.
EGY TÖMBBEN tartott, prizmatikus szerkezet a kétalakos szobor, monumentális nyugalmú figurákkal. Éles, tiszta, tőmondatszerű formák, minden mellékes részlet elhagyása, mértani rend: ősi vonásai a monumentális plasztikának. Ez figyelhető meg az egyiptomi gránitszobrokon, vagy a mezopotámi kultúrák szobrászati emlékein. Valahol itt kereshetjük Segesdi György kompozíciójának formai előképeit is. Ugyanakkor a mértani rend, a kristályos szerkezet hangsúlya korunkra emlékeztet, a tudomány és technika nagy lehetőségének a korára.
Maga a szobrász, Segesdi György egy interjújában így beszel szobráról: „Három évvel ezelőtt, egy pályázatra készítettem ezt a munkámat. A feladat szépsége, komolysága, az elgondolás és megvalósítás közben mindvégig különleges izgalomban tartott. Tudtam: nem formálhatom meg hagyományosan ennek a két rendkívüli embernek az emlékművét. Eszmei oldalról közeledtem a témához, úgy, hogy a megfogalmazandó gondolat külső megjelenése ne legyen általános. Meg kellett tehát találnom azt a zárt formát és világos szerkezetet, amely szükségszerűen háttérbe szorítja a külsődleges jegyeket, de mégis felismerhetően mutatja Marx és Engels karakterisztikus vonásait . . . ” Ezt kísérelte meg kifejezni Segesdi György összefogott kompozíciója, zártplasztikájú szobrában.
A SZOBOR most kezdi életét. Tud-e szuggesztív' erővé válni — ezt csak a jövő döntheti el. Mindenfajta értékelés azonban csak a helyes szándék figyelembevételével történhetik. Sablonos, naturalista konvenciók szerint senki se ítélje meg ezt az emlékművet, hiszen erénye épp az, hogy megpróbált elszakadni a túlélt konvencióktól. Németh Lajos"

---