Szerencsés volt a mai napom. Az alaphangot az adta meg, hogy sikerült megszereznem egy könyvet, amire már két éve vadászom. Az Antikváriumtól nem messze van a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, és gondoltam, egyúttal megkeresem a Szervátiusz által készített Bartók-portrét. Albumban már láttam a művet, és a leírás szerint a könyvtárban található. Az eredeti változat 1981-ben készült és a szobrász műtermében van elhelyezve.
Volt némi kételyem, hogyan mutat ez a könyvtári nyüzsgésben, egy terem bezártságában. Volt némi szorongásom, a keresgélés, a magyarázkodások, engedélykérések bonyodalmai miatt. Aztán a bejáratnál megláttam a túloldali Zenei Gyűjtemény épülete előtti zárt kert közepén a kompozíciót. Első örömöm némileg csökkent, amikor észrevettem, hogy a kerítésen nincs nyitott bejárat, aztán az épületben kiderült, hogy nem úszhatom meg az engedélykérést, az ajtónyitás miatt. De a szerencsés nap azt jelenti, hogy a dolgok gördülékenyen haladnak, és pár perc múlva diadalmas izgalommal keringtem a szobor körül kattogtatva a fényképezőgépemet. Egyedül a napsütés nem volt kegyes hozzám, de ez eltörpült az élmény mellett, amikor rájöttem, hogy mennyivel szebb a térbeli valósága és kisugárzása ennek a bensőséges portrénak, mint amit a fénykép képes közvetíteni.
Az alkotó így beszél a műről:
„Ez a kompozíció, nemcsak egy fej. Bartók alakja egy hatvan centis kis bronz szobor, kétoldalt mélyen barázdált megfeketített kopjafa áll. Ezek a rovátkolt, a régmúltat idéző kopjafák jelzik, hogy ő ebből indult, ebből táplálkozott művészete: a tiszta forrásból. A központi mag itt is a művész szuggesztív feje, amely világít a drámai feketeségből, s magára vonja azonnal a tekintetet. A három alak egy természetes, rusztikus formájú kövön helyezkedik el, együtt tehát a három nemes anyag: a fa, a kő és a fém.”
Sándor Anrás művészettörténész így ír Szervátiusz munkásságáról:
„Szervátiusz annak látszik a képzőművészetben, ami Bartók volt a zenében: új utat vág a XX. század káoszában…..Az archetípusokat jeleníti meg s nyitja fel rájuk szemünket. Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. A kettőnek egyszerre kell jelen lennie; a kép, a háromdimenziós forma, önmagában nem több figurális leírásnál. Az érzelmekkel töltött szobrok viszont, mint Szervátiusz szobrai, pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá válnak, s kiben-kiben, aki szembesül velük, egyedi jelentőséget kapnak. Olyanformán, mint amikor a székely ezt mondja: „az én Istenem áldja meg”.”
A hangulatos szépen gondozott kis kertben sikerült átérezni a két nagy művész harmonikus találkozását. A lapos és népies kemény forma összecseng zenei megfelelőjével, a pentatonnal. Egyszerűségében végtelen gazdaggá teszi a belső feszültség és az erő.