Számomra a szobor egy külön rejtély volt sokáig, s csak találgatni tudom a művész szimbólum rendszerét, de nekem ezt mondja az alkotó:

Az egyenes derékkal ülő, látszólag erős testalkatú nő egy gyógyuló beteg, aki felszegett fejjel dacol a betegséggel, bal kezével a szív oldalán a remény egy szál virágát szorítja a testéhez, de a jobb kezét magatehetetlenül, erőtlenül lógatja maga mellett. A látszólag nyugodt testtartás a mozdulatlanság ellenére hatalmas belső feszültséget áraszt számomra, amiben/ből az élet, az élni akarás szakad fel a gyönyörű, szinte idealisztikus arcban, ami élvezi a délutáni napsütés - lemenő? - melegét.

A becslésem szerint 5/4-es szobor enyhe monumentalitást is ad az alkotásnak, ami felerősíti számomra az élet szeretetének érzetét, hol másutt, mint egy tüdőszanatórium bejárata előtt.

Örülök e Szobor lett a 100. műlapom, s remélem lyukkamerával meg is tudom majd ezt az érzést jeleníteni egyszer. Lassan megérik, csak a kedvező fényre várok.