A meleg őszi napfényben is rendkívüli karakterrel lepusztultnak ható Szentendrén, közvetlenül az egykori Kerényi Jenő Emlékmúzeum melletti területen áll ez az 1975-ben, a harmincadik évfordulón felállított térplasztika. Fénykorához képest, úgy tűnik, a város épp általánosabban vett köztéri habitusában és a magas művészethez való viszonyának tekintetében veszítette a legtöbbet. Ezt úgy értem, hogy ami a hetvenes években még történeti patinájú leromlottságnak látszott, az ma csicsás bóvli, reklám, romlékony betonépítményekkel álcázott kulissza; a sorra megszűnőfélben lévő galériák-múzeumok-kiállítóhelyek helyére lépő művészeti bazárt pedig nem is lehet egy lapon emlegetni a tovatűnő magas művészet egykori helyeivel. A málladozó, két évtizede semmilyen formában nem kezelt és szemmel láthatólag lassú pusztulásra ítélt Felszabadulási emlékmű is mintha ezt a veszteség-listát gyarapítaná és szimbolizálná - a kiürült Rodin Galéria és az ugyancsak elhagyatottnak látszó Kerényi-szoborpark szomszédságában feltétlenül ez az ember legelső benyomása.

Pedig a szentendrei emlékmű kvalitásos művész erőteljes alkotása, ráadásul olyasmi, ami Csíkszentmihályi Róbert pályáján felállításakor, a hetvenes évek közepén a vele egy időben született művekkel együtt az életművön belül fordulatot jelképezett. Az obeliszkből és a körülötte még felismerhető, nagyszabású térképzés együtteséből álló emlékművet húsz évvel ezelőtt a helyén hagyták - ez a gesztus a fenti tényt ismeri el -, a nemtörődömség, a lassú pusztulásra ítéltség ugyanakkor a nemkívánatosságot is erőteljesen jelzi. Ehhez járul hozzá az is, hogy Csíkszentmihályinak áll egy másik, a korhoz kötődő, de jellegzetesen rendszerváltás utáni műve is Szentendrén, egy második világháborús emlékmű.

Ezeknél a felszabadulási emlékműveknél különben ugyanolyan jelentésátalakulási folyamat zajlott le, mint amilyet Pótó János írt le a napokban az egyik hozzászólásában a kopjafákkal kapcsolatban, csak éppen ellentétes irányban: a felszabadulási emlékművek megritkulásával ezekhez szemantikai többlet járult, nem csupán a Vörös Hadsereg vérveszteségeire és háborús győzelmére utalnak, hanem ma, húsz évvel későbbről visszatekintve arra a majdnem félévszázadra is, melyet katonai térfoglalásuk az országra és a térségre rászabadított. Lehet, 'rászabadulási emlékműveknek' kéne tekintenünk őket.