A Debreceni Városi Könyvtár jóvoltából 2009 áprilisában kaptam egy fotós engedélyt, hogy megörökíthessem a Debreceni Klinika (ma DEOEC) belső tereiben lévő művészeti alkotásokat. Akkor még csak az a forrás állt rendelkezésemre, amit az 1977-es kiadású Debrecen szobrairól szóló könyvből ki tudtam olvasni. A fotózást még be sem fejeztem (tulajdonképp a mai napig sem), amikor a Klinika az interneten közzétett egy anyagot, a legújabban megvalósult alkotásokról. Ebből olvastam először erről a műről. További egy év telt el, míg elmentem az Onkológiai Klinikára, tavaly tavasszal fotózni. Mivel hétköznap voltam, így nem nagyon örültek az ott ülő betegek a fényképezőgép láttán. Úgyhogy a fotók minősége nem tökéletes. Vissza kell mennem, akkor, amikor nem ülnek a folyosókon.

Nagyon megható, megindító a 11 részből álló dombormű-sorozat. Ilyen körülmények között viszont nem nagyon tudtam nézelődni, hanem gyorsan elkészítettem a fotókat, és megnyugtattam az ott ülőket, hogy engem csak az érdekel, ami a falon van.
És aztán hónapok óta azon gondolkodtam, hogyan is lehet bemutatni, és leírni ezt a művet.

A múlt héten kezembe került, és el is olvastam a szobrásznőről szóló Hiány és teljesség című könyvet (Kozma László írta, Kairosz Kiadó, 2008). Ebből idézve, a leírás magától az alkotótól:
'Legújabb alkotásomat 2008. május 6-án avattuk a Debreceni Orvostudományi Egyetem Onkológiai osztályán. A mű témája az élet és halál, tizenegy nagyalakú domborművet készítettem. Az ember megtudja, hogy rákos beteg. Ilyenkor elgondolja, mennyi van még hátra, gyógyítható, nem gyógyítható, elgondolkodik az életén. Szimbolikus ábrázolás, nehéz leírni. Nagy szerepe van a levélmotívumnak, az életet összecsukódó, a halált kinyíló levelek jelképezik, hiszen a halál nem a létezés befejezése, hanem a kinyílás egy többlet felé. Az életet többféle szimbólum, szárny, feltörekvő madár ábrázolja. Az egyik dombormű fordított pietá, egy férfi tart egy női alakot. Egy másik domborművön a négy elemet mutatom be, ábrázolom a sors asszonyait is, ami a régi mítoszokra utal.
Amikor a dombormű egy része elkészült, az egyetemről eljött Szántó János professzor úr, hogy megnézze. Arra gondoltam, mi lesz, hogyha nem tetszik. Félig tréfásan meg is kérdezte: Mi lesz Mária, ha ez nekem nem fog tetszeni? Azt válaszoltam, hogy professzor úr, elköszönünk egymástól és barátsággal elválunk. Majd meglesz a helye. Nem mentem be vele, azt akartam, hogy egyedül nézze meg. Hosszabb idő telt el, mikor visszajött, könnyes volt a szeme. Szóba sem került, hogy nem tart igényt az alkotásra. Különben ez a munka is iszonyatos fizikai erőfeszítéssel készült, egy tonna nyolc mázsa agyagot használtam fel, talán, ha két maréknyi maradt. Az iskola tornatermét béreltem, egész nyáron dolgoztam, volt olyan nap, mikor kiültem az ágy szélére, mert reggel korán indultam dolgozni, nyáron nagy melegek voltak, és azt mondtam, egyszerűen nem bírok fölállni, nemhogy nekiálljak dolgozni. Aztán valahogy mindig erőt gyűjtöttem, és amikor a kissé szerencsére hűvösebb tornateremben ott álltam az agyag előtt, már minden rendben volt, belevettem magam a munkába. Megmondom őszintén, amikor a teherautó meghozta az agyagot, feldobták a ponyvát, benéztem, megláttam az agyagtömeget, végigfutott a hátamon a hideg, rögtön el is fordultam és arrébb mentem egy kicsit. Mikor két ember kezdte behordani a zsákokat, azt mondtam, édes Istenem, most adj erőt, mert ezt nagyon szeretném elkészíteni.'

Az első négy kép a földszinti négy nagy domborművet mutatja. Ezek a négy őselem ábrázolásai (Víz, Föld, Tűz, Levegő).
Egyetlen részéről nincs most kép, az Újjászületés című dombormű előtt folyamatosan álltak, tehát azt nem tudtam lefotózni.
Még egy leírás az alkotásról: http://www.epulettar.hu/cikk/30811.aspx