Amikor ezt a szobrot május közepén lefotóztam Tuzséron, a Lónyay kastély parkjában, nem is gondoltam volna, hogy szinte lehetetlen megtalálni az adatait.
Tegnap este beírtam itt a saját keresőnkben a nevet, és legnagyobb meglepetésemre egy ugyanilyen alkotást adott ki találatnak. Nyíregyházán áll a másik szobormásolat. Az eredeti szobor carrarai márványból készült, és Ilyés Gábor könyvét idézve (Beszél a márvány, 76.p): 'A szobor családi adomány révén került a kisvárdai múzeum birtokába, jelenleg a politikusról elnevezett tuzséri iskola Lónyay-emlékszobájában található.'
Nekem ezzel egyetlen gondom van: Tuzséron jelenleg nincs önálló általános iskola, és az intézmény honlapján sincs nyoma ennek az emlékszobának.

A kastélyt ma már lehet látogatni, egy jelképes összegért belül is meg lehet nézni. Az eredeti berendezés megsemmisült a történelem viharaiban. Jelenleg a díszterem nézhető meg, és a szomszédos két kisebb szobában helytörténeti fotókiállítást lehet látni. A szobor eredetije nem volt az épületben; az nekem feltűnt volna.

Mivel az eredeti szobor alkotójáról oly keveset tudunk, talán nem érdektelen a róla megjelent írás, melyet a levéltár anyagai között találtam.
Az alkotóról így ír Nagy Ildikó: Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten című cikkében:
' Ifj. báró Vay Miklós a kora-historizmus legképzettebb szobrásza, mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy főúri dilettánsnak tekintsük. Ez részben talán jogos is. Hiszen valóban nem a művészetéből él, mondhatnánk azt is, hogy a szobrászat számára csak kedvtelés. A művészetet azonban hivatásának tekinti, mégpedig eszmei, etikai okokból, a múlt nagyjait példaként akarja a nemzet elé állítani. Helyzete, sorsa sok mindenben rokon az író Justh Zsigmondéval, aki ugyan egy emberöltővel fiatalabb nála, de abban mégis hasonlítanak, hogy művészetükben a tendenciózusság uralkodik. Vay persze sokkal puritánabb, zárkózottabb és szárazabb egyéniség, mint Justh, alapélményei is mások - hiszen ő átélte a forradalmat és a szabadságharcot -, de a társadalmi helyzet és a vállalt hivatás fel nem oldott kettőssége sokban rokonítja őket. Fogadtatásukban pedig mindenképpen azonosak. Vayt - a korai évektől eltekintve - az elutasítással felérő kínos udvariassággal, Justhot nyílt elutasítással fogadta a szakmai közvélemény.
Vay a magyar történelem egyik nagynevű, vezető főúri családjának fia, aki minden bizonnyal maga is politikai pályára lépett volna, ha az idők változása és saját keserű tapasztalatai el nem fordítják a politikától. 1849-ben, 21 évesen a Batthyány-kormány külügyminiszterének, Batthyány Kázmérnak a titkára. A bukás után követni akarja a száműzetésbe Batthyányt, aki azonban ezt nem engedi. Bár nincs nyoma annak, hogy az ifjú Vayt üldözték volna, apja meghurcoltatása és bebörtönzése, a családot ért sérelem elegendő volt ahhoz, hogy soha többé ne foglalkozzék politikával. Új célt keresett tehát, amellyel hazájának hasznára lehet, és az addig amatőrként művelt szobrászatot hivatásául választotta. 1850-ben Bécsben A. Fernkorn, majd két évig Berlinben Ch. D. Rauch növendéke. Akadémiai tanulmányai mellett az egyetemen természettant, vegytant, egyetemes történetet, vallástörténetet és összehasonlító geográfiát tanult. Öt nyelven beszélt, beutazta Angliát, Belgiumot, Hollandiát, Svájcot, Német- és Olaszországot. Hozzá foghatóan művelt szobrász egészen Ferenczy Béniig nincs a magyar művészetben, hiszen a szobrászok évtizedeken át közelebb álltak az iparosokhoz, mint az értelmiséghez. Hazatérve a református egyházban vállalt tisztségeket, majd az 1850-es évek végén műtermet nyitott Bécsben. Nála segédkezett egy ideig Izsó Miklós és Huszár Adolf is, akiket komolyan támogatott. Izsó három, Huszár tizennégy évvel volt fiatalabb nála, ő azonban - annak ellenére, hogy maga is meghasonlott ember - mindkettejüket túlélte.
Pályája kezdetén, az 1860-as évek elején, komoly sikerei voltak. Szinte az egyetlen, valóban képzett szobrász ekkor. Mesterét, a nagytekintélyű Rauchot Magyarországon különösen tisztelték (pl. Ormós Zsigmond). Vay az ő műveinek követője, de szárazabb és didaktikusabb felfogásban. Emlékműveit előkelő visszafogottság jellemzi, de az alakokat nem tudta kellő fantáziával variálni, így azonos sablon szerint készültek. Portréi viszont szépek és érzékletesek. Berzsenyi (1859-60), Kazinczy (1860-61), Lorántffy Zsuzsánna (1859-60) portréit, majd Vörösmarty egészalakos szobrát készítette el (Székesfehérvár, 1866), amelyek megbecsülést szereztek számára. Bár vidéken több szobrát is felállították (Kisfaludy Sándor, Balatonfüred, 1877; Deák Ferenc, Zalaegerszeg, 1879), a pesti nagy szoborpályázatokon nincs sikere, csak kisebb díjakat kap, és stílusa felett is lassan eljár az idő. Egykori pártfogoltjai lesznek a legfőbb vetélytársai, és ez minden bizonnyal elkedvetlenítette. Viszonya Izsóval nagyon megromolhatott, Izsó indokolatlanul ellenségesen írt róla leveleiben. Vádjaiban inkább a 'plebejus' önérzet érezhető, és nem az igazság. Vay hiába volt képzett szobrász, a lassan formálódó magyar művésztársadalom nem fogadta be. Élete utolsó éveiben visszavonult a családi birtokra gazdálkodni, és 1886-ban öngyilkos lett. Ezzel a tragikus gesztussal búcsúzott a hőskorszak nemzedéke, bár egyes tagjai még sokáig éltek... '
Forrás: http://bfl.archivportal.hu/id-435-nagy_ildiko_az_emlekmuszobraszat.html