Az emlékműről:
http://www.youtube.com/watch?v=IGUfg8LJcaA

Az 'érzések' napja Hatvanban:
http://hatvanonline.hu/hir/Az_erzesek_napja/0/11/3053

Emlékmű tervek!
http://hatvanonline.hu/hir/Trianoni_palyamunkak__/0/11/2702

Történelmi tárgyak:
http://hatvanonline.hu/hir/Trianon_az_emberek_mindennapjaiban/0/11/3052

A történész szavai:
http://hatvanonline.hu/hir/Trianon_az_irodalmar_szemevel/0/11/3056

Az öt 'link' segítségével megismerhetjük a hatvani Trianon-emlékmű felállítása körülményeinek egy kis szeletét. (Nagy a valószínűsége, hogy valakinek sok ez az 'adathalmaz', valakiben pedig gondolatokat ébresztve érdemes perceket okoz.)
Az emlékmű 7 pár, azaz 14 kezében nincs 'ikon', nincs zászló, nincs nemzeti ereklyénk mása, nincs vár-os-kép, nincs történelmünk nagyjainak arcképe, az sem tudható, hogy északról, délről, keletről avagy nyugatról nyúl-e egy másik, feléje nyúló kéz felé. Ezek a kezek nem búcsúintő kezek, ezek egymást keresik ott, abban a 'hatalmas' erők által ide-oda húzott résben.

Közelről is megnéztem ezeket a kezeket, néhányat meg is fogtam és meg is simogattam.
Az egyiket tovább kezemben tartottam.
Nekem az a kéz Varga Mária keze volt. Özvegy Felső Károlynéként 1944. június 16-án 'Helyhatósági bizonyítványt' kért szülőfaluja – a Losonc alatti Panyidaróc – elöljáróságától határátlépés céljából, hogy Besztercebányán találkozhasson a kórházban fekvő hozzátartozójával.
A két megnevezett helység Dédanyám születése idejében és még néhány évtizedig – előtte évszázadokig – Magyarország része volt. Trianon után Csehszlovákia, Bécs után az egyik itt, a másik ott, Párizs után mindkettő Csehszlovákiában. A Dédi sírja most Szlovákiában található. Azt a rést, amit az emlékművön a folytonosság hiánya jelenít meg, tanult 'felelős' emberfők hozták létre egy ország testén, elnevezve ugyanazt a földet kitalált országnevekkel.
A 'bizonyítvány' szerint Dédi termete közepes, arca hosszas, szeme kék, orra rendes, haja ősz volt 44-ben.
Dédi családunk áttelepítése előtt pár héttel halt meg. Sámlira állva értem csak fel hozzá, mikor ágyában fekve búcsúzott, megsimogatva arcom. Ezt a simogatását viszonoztam a hatvani Trianon-emlékmű bronzkezén.
A 13 másik kezet július 30-án ráztam meg, adtam rá csókot a Fülek melletti Nagydarócon, családunk tagjainak éves találkozóján, ahol 54-en voltunk jelen.
A mi kezünk akkor, ott, összeért. Szóban, gondolatban, lelkünkben a hiányzók is megjelentek.

Remélem, másokban is tud ez az emlékmű – és társai – hasonló és más emlékeket, gondolatokat ébreszteni, ha kellő tisztelettel felkeresi és nem csak a formát, követ, márványt, bronzot, az alkotót és 'hovatartozását', az egy hétre eső vasárnapi emlékműállítás darabszámát keresi, látja benne.