Természettudós és Új Guinea-kutató.

Habár Bíró Lajos nem Kecskeméten született, mégis szorosan kötődik a városhoz. Innen indult gigantikus felfedező útjára, itt érlelődött meg benne, az elhatározás, hogy az európai ember számára ismeretlen távoli dzsungelek mélyén tanulmányozza az egzotikus élővilágot, és kőkorszaki körülmények között élő népek szokásait és életét.
A büszt híven jeleníti meg ennek a romantikus korban élő rendíthetetlen kutatónak erőtől duzzadó karakterét. A szobor megformálása és elhelyezése szerencsés összhangban van a kiváló tudós jelentőségével. Amint a Nagykőrösi utcáról a Főpályaudvarra haladva beérkezünk a Katona József parkba, baloldalon, a szoborpark első pozíciójában rögtön előtűnik a boltozatos homlokú, dús szakállú, belső erőt és megszállottságot sugárzó fehér mészkőtömb. Talán véletlen, hogy a park fái itt a legsűrűbbek, és a belógó ágak meg-meg érintik a tudós kőkoponyáját az enyhe szélben. Szinte érződik körülötte a maláriaszúnyogoktól és egyéb vérszívó rovaroktól hemzsegő párás trópusi légkör, amiben hét évet töltött el kutatómunkája idején.
Bíró Lajost, négy évig, 1988-tól 1892ig volt kecskeméti református főgimnázium természetrajz tanára. Ekkor írta meg a „Kecskemét állatvilága” című munkáját, amely 1896-ban a „Kecskemét múltja és jelene” címmel a város által kiadott kötetben jelent meg. Bíró Lajost azonban hajtotta a nagy cél, egy megálmodott, kitervelt egzotikus út. Egy emlékülésen született meg az elhatározás, amit a Királyi Magyar Természettudományi Társulat állattani szakosztálya 1895. II. hó 9-én a Magyar Tudományos Akadémia üléstermében rendezett Fenichel Sámuel trópusi utazó emlékére. A 25 éves ifjú életével fizetett tudásszomjának Új-Guinea földjén való kielégítéséért. Ezen az ünnepélyen Hermán Ottó mondta az emlékbeszédet, melynek hatása alatt Bíró is elhatározta magában, hogy kimegy a pápuák földjére természet- és néprajzi gyűjtések végzésére. Merész elhatározását tett követte. Hogy pénzhez jusson, eladta rovargyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak. Aztán 1895. november közepén indult el nagy útjára és 1896. január 1-jén érkezett meg Új-Guineába, hol sok fáradság és még több nélkülözés elszenvedése mellett 6 éven át hősiesen végezte az önként vállalt kutatásait. Új-Guineából átment a Bismarck- és French szigetekre is, hol pápua feleséggel tisztelték meg a bennszülöttek.
Entz Gézához írt levelében így fogalmazta meg a küldetése célját:
„Abban a reménységségben küzdök és dolgozom, hogy majdan örömmel és büszkeséggel mutathassak rá: íme, ezeket a természeti kincseket egy ismeretlen világrészben magyar ember kutatta fel, magyar természettudósok ismertették meg a tudományos világgal az eredeti és mértékadó darabok magyar gyűjtemény tulajdonai, s bármely nemzetből való későbbi tanulmányozója a messze tájnak nem nélkülözheti többé a magyar irodalmat!”
Hazatérése után többször ellátogatott Kecskemétre. 1902 szeptemberében több napot töltött Győrffy Balázséknál és meglátogatta az öreg kollégiumot is, ahol tisztelettel és csodálattal hallgatták az élménybeszámolóját.
Az utókor csak hálával tartozik a kiváló tudósnak. Ha rajtam múlna a mellszobrot tartó posztamensre felvésetném egyik mondását:
„A haza nem tartozik nekünk semmivel, mi tartozunk neki mindenünkkel.”