Az alkotás azon a házon került elhelyezésre, ahol a város valamikori rendőrkapitánya, majd polgármestere, Havranek József élt.

A domborműves emléktáblát 1991. május 4-én avatták fel.

Székesfehérváron a XVIII. században jellemzően fa- és sárfalú házak voltak, tetejük, szalma-, vagy nádtető, a kémények jellemzően fából készültek, a Városháza fazsindely tetejét is csak 1848-ban cserélték cserépre. A fokozott tűzveszély tehát folyamatosan fennállt. Rendelet volt arra, hogy a fakéményeket bontsák le, illetve, hogy a tetőket cserép tetőre cseréljék le. Foganatja a rendeleteknek nem volt, ezért a város a tűzvédelmet helyezte előtérbe. A dohányzást szigorúan korlátozták, pipázni csak a szobában, vagy a konyhában lehetett, a pipázókat rendszeresen összeírták. A házaknál vizet kellett tartani. 1728-ban megalkották az első tűzi szabályzatot: a tűzhöz az első lajt vízzel érkezőnek jutalmat tűztek ki, leírták, hogy kinek kell a tűzhöz szaladni, és kinek – nőknek és gyermekeknek – nem szabad. Minden férfi önkéntes tűzoltó volt ekkor. Állandó tűzveszély állt fenn, 1837-ben a Felsővároson, 1843-ban a Rác- és Palotavárosban pusztított nagyobb tűz. Ezért vált május 6. Székesfehérvár fogadalmi napjává (Flórián nap), mely a tűzoltás védőszentjének napja. Havranek József, rendőrkapitányként 1873-ban kezdeményezte az Önkéntes Tűzoltóegylet létrehozását. A tűzoltószékház 1885-ben épült fel Kempelen Imre mohai birtokos adományából. Amíg nem épült meg a tűztorony, a tűzjelzést a templomtornyokból adták le, attól függően, hogy hol ütött ki a tűz: egyet kongattak, ha a Belvárosban, kettőt, ha a Felsővárosban, hármat, ha a Palotavárosban, négyet, ha a Tóvárosban, ötöt, ha a Vízivárosban, és hatot, ha a kültelkeken ütött ki a tűz.

Az emléktáblát a Havranek József Tűzvédelmi Alapítvány és a Székesfehérvári Tűzoltóparancsnokság állíttatta.

---