'A sors szomorú, de egyben meghatóan szép játéka is, hogy a mű alkotója, a tapolcai születésű Marton László Kossuth-díjas szobrászművész ezzel a szoborral búcsúzott földi pályájától és szeretett szülővárosától. Az iránta való tisztelet jeléül a szobrot Ács János polgármesterrel Marton Lászlóné Mariann asszony leplezte le....' Részlet a szobor avatásáról készült helyi online újság beszámolójából: www.tapolca.hu

A költő-író születésének 100. évfordulója alkalmából állított mellszobor - emlékhely mellett hangzottak el ezek a szavak.
Az avató ünnepségen a költő 'Dalol a honvágy' című versét szavalta egy tanuló. Egyszerű-szomorú-őszinte szavak... sóhaj... Talán a leginkább alkalmasak a költő megidézésére.

'Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.
Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdõszélen
virágot csodálni.
Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
jó fekete földet
a kezembe venni.
Beszívni illatát
frissen kaszált fûnek,
mialatt a réten
tücskök hegedülnek...!
Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkezõ fecskét.
Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat..
Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!
Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.
Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!
Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kívánságom
e világon nincsen:
Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!'

Bajorerdõ, 1946'