A József Attila lakótelepen sétálva a helyi könyvtár előtt találtam ezt a domborművet, amelyet a névadó költő születésének 100. évfordulója alkalmából helyeztek el itt.

Ha lenne ilyen, mondhatnánk, ez az alkotás az 'elbeszélő dombormű' kategóriájába sorolható. Majdhogy olvasható, minden látható rajta, amit a 'Mama' című vers alapján bronzba át lehet ültetni. A költő - még fiú, kezében papíros, írásra kész, a munkától megfáradt, de szeretettel mosolygó 'Mama' és persze a padlás, a kiteregetett, száradó ruhákkal.

'Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.' http://www.jomagam.hu/versek/jozsef_attila__mama.htm

Ugyanez egy felejthetetlen hanggal (Latinovits Zoltán): http://www.youtube.com/watch?v=fFwlAH_pvys