A 'kisterenyei' Váci Mihály Gimnázium földszinti aulájában látható. Szerintem ez a gipszből készült mellszobor ábrázolja leghitelesebben a költőt-műfordítót. Kár, hogy nem öntötték bronzba.
Az alkotó igazgató volt és már nyugdíjas korában mintázta meg a névadó portréját.

Ivitz László
1942 – 2008


Néhány napja, - csendes, nyári délután volt, - a Kastélykerti Könyvtárban jártam. Gondosan összepakolva néhány album, - a Művészetek világtörténete, A világ nagy múzeumai, A Drezdai Képtár, Régi és új mesterek… s így tovább – sorakoztak az asztalon. A könyvtárosok még ekkor is reménykedtek, pontosabban nem akarták tudomásul venni: e könyvek válogatója már nem tér vissza, hogy elmesélt terveinek megvalósításához fellapozza e kiadványokat, elkészítse fotóit. Akik ismertük Őt, a józan ész, a megmásíthatatlan valóság ellenére is abban reménykedtünk: hátha nem igaz a felfoghatatlan váratlansággal érkező kegyetlen hír: Ivitz Tanár Úr, Ivitz Laci meghalt. Úgy hagyott itt bennünket, ahogy élt, csendes-észrevétlenséggel, békés nyugalommal, - s bizonyára maga sem számítva a visszafordíthatatlan eljövetelére. Az ember kétségbeesésében, fájdalmában keresi a magyarázatot: miért, miért, miért Ő? Hiszen a szerénység, kedvesség, alázat, tehetség, egyáltalán nagyszerű Embersége, hivatását hallatlan szeretettel és felelősséggel gyakorló Pedagógus jut eszünkbe, ha Rá gondolunk. Negyvennégy évvel ezelőtt került Kisterenyére, a négy és fél évtizednyi idő élete minden területén a tiszteletet, s szeretetet kiváltó helytállásról szólt.
A pedagógus szülők l946-ban települtek Magyarországra két fiukkal. Nem is olyan rég Füleken, a Múzeum kiállító termében még együtt gyönyörködtünk itt élő idős rokonával a kiállított képeiben…Zagyvapálfalva általános iskolája, 1956-1960 között a salgótarjáni nagyszerű Madách Gimnázium, s 1964-ig az Egri Tanárképző Főiskola tanulmányainak színhelyei. Utóbbiban biológia-földrajz-rajz tanári oklevelet szerzett. Ezt aztán évekkel később a szegedi Tudományegyetemen szerzett diplomával bővítette. 1971-ig a Kossuth Lajos általános iskolában tanított. Ebben az évben költöztek feleségével – akivel 1965-ben kötött házasságot, - a Zrínyi úti új családi házba. A kisterenyei gimnázium tanára, 1977 és 1982 között az intézmény igazgatója. Osztályfőnökként ’82 és ’98 között öt érettségiző osztályt bocsátott útjára, s kapták meg útravalóul szeretett tanáruk mai napig ható példamutatását. Amit aztán igyekeztek is viszonozni az évek során tisztelettel, ragaszkodással, köszönettel. Tanítványai nem felejtik a földrajz órák megannyi rejtélyes titkot, érdekességet felfedező hangulatát, a biológia órákon tanultakat, akár a Tisza parti kis paraszt ház környékén a valóságban is megismerhető természeti csodákat. 2000-ben ugyan megkezdte nyugdíjas életét, de csak papíron. Dolgozott továbbra is, a gimnáziumban, s az alapfokú művészeti iskolában. Ahonnan a legutóbbi tanév befejeztével elköszönt, mondván most már idejét ’igazi’ nyugdíjasként igyekszik eltölteni, az unokáknak adni. Senki sem gondolta, hogy e búcsú végleges lesz ... S itt vannak előttünk az évtizedekig önzetlenül, lelkiismeretesen készített ünnepi dekorációk, a különféle, a település egészét átfogó közösségi, kulturális rendezvények alkotó kedvét, kreativitását bizonyító díszletei. No meg a könyörtelenül elmasírozó évtizedek fotókban megörökített emlékei!

Aztán az egyedül álló csoda: alkotó művészete, alkotásai, s az, ahogyan tanítványai látásmódját formálta, kitartó türelemmel, elkötelezettséggel s hittel elvezette őket abba a világba, ahol ők is alkothatnak. Tanórákon, szakkörökön, alkotó táborokban, alapfokú és középiskolákban, művészeti iskolákban, kultúrházakban… A 2003-ban alakult ART 11 Alkotókörben sohasem éreztette felkészültségét, „kézzelfoghatóbb” tudását „amatőr” társai között. Hiszen köztudott volt: figyelmes, a másik véleményét meghallgató, azt mindig tiszteletben tartó, segítőkész ember. S mekkora szíve volt! Talán nincs egyetlen olyan otthon sem volt és jelenlegi kollégái körében, ahol nem található a falakon néhány Ivitz-alkotás. Magam egy 2005-ös pásztói kiállításon csodáltam rá „Kilátás” című olajképére, arra a messzire néző, a több évtizednyi élet terhét megjelenítő, a hátralévő idő kegyetlen valóságát érzékeltető szempárra, mégis torokszorítóan lírai, szép festményére. Pontosan tudta, mi játszódik le ilyenkor az emberben, így hát a kiállítás befejeztével majdhogy nem bocsánatot kérve elhozta a festményt. Nagyon tudott mérhetetlen természetességgel adni, örömöt okozni. Kiállításainak sokaságát lehetne felsorolni oktatási intézményekben, galériákban, művelődési házakban, s a fővárosban: a Parlamentben, a Gellért Szállóban, s megannyi helyen, hangos hírverés nélkül. S vajon hányan tudjuk, hogy képeit megismerhették az USA-ban, Dallasban is.
Az idei évben is több kiállítással örvendeztetett meg bennünket: áprilisban az Erkel Ferenc iskola galériáján unokájával, Eszterrel mutatkozott be közös tárlaton, aztán áprilisban a József Attila Megyei Művelődési Központ KlubGalériájában volt önálló kiállítása, s hát alkotásai most is láthatók a Nyári Tárlaton, az Adyban. Őszinte szépség, a lélek békéje, csendje, tisztasága, harmóniája jelenik meg műveiben, modorosság nélküli művészet az övé, ami megérint bennünket… Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg egy-egy megnyitó során, de a mélységesen szerény művészember ars poeticáját a következő gondolatok érzékeltetik igazán: „Én gyönyörködő lélekkel csináltam őket, s úgy hiszem, hogy akadnak, akiknek szintén néminemű öröm lesz őket végignézni. Laikus és piktorok közt egyaránt… Boldog volnék, ha meglátszanék rajtuk, hogy nem unatkozva, se nem garasért fabrikáltam össze őket, hanem lelki gyönyörűségből…”
Földi pályája befejezésének, a végleges búcsúnak kimondhatatlan kínja a családban tombol most isten igazában. Néhány éve felesége elvesztésével az egyedüllét érzése lánya Ágnes, s fia László, s családjuk, az öt lány unoka istápolása, kölcsönös szeretete, rajongása során enyhült. Bennük látta élete értelmét, elkezdett életművének folytatóit. Igen, Tanár úr, sokan tudjuk: egyrészt van mit folytatni, van mit megőrizni, továbbadni, s mint szülő, pedagógus, művész követendő, erő merítésére alkalmat adó jó példával szolgált mindazoknak, akik ismertük.

Emlékét kegyelettel és tisztelettel megőrizzük!

(Osgyáni Lajosné)

Ica: köszönöm a megemlékező sorokat. KA.

Amikor ott jártam, épp szünet volt, a tanulók sétáltak és a mellette levő padon beszélgettek, emiatt sajnos nem tudtam körbefotózni, de hátha adódik még alkalom.