A város honlapjáról, a város történelme: 1920-ban érte Csengert történelme egyik legnagyobb tragédiája, mely településünk fejlődését szinte a mai napig sorsdöntően meghatározta. A trianoni diktátummal a település a határszélre került, vasúti végállomássá vált. Elszakították természetes és történelmi központjától, felvevőpiacától, Szatmárnémetitől, ezzel határa és vonzáskörzete féloldalas lett. A trianoni sokk után lassan indult valamiféle feleszmélés, mely főképpen gazdasági termékszerkezet váltásban nyilvánult meg. Ekkor indultak be a nagyszabású almatelepítések, - főképp a kis és középbirtokosok körében - melyek máig meghatározzák a táj arculatát. Az új termék, az alma, anyagi fellendülést hozott az itt élőknek. Fejlettnek volt mondható a helyi kereskedelem és a szolgáltatás és minimálisan az ipar (főként a kisipar), köszönhetően a több mint 500 főnyi zsidóságnak. Már 1928-ban közvilágítást kapott, mozi is működött. Egy körorvos és három magánorvos rendelt, és kisebb nyomda, s a kor igényeinek megfelelő három szálloda (Arany Csillag, Royal és Korona) emelte a kisvárosias jelleget.

Rendszeres műkedvelő előadások, hazafias estélyek szolgálták a közművelődést. 1939-ben, az utolsó békeévben lakóinak száma 4911 fő volt. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor ismét Szatmárnémeti lett a megyeközpont. 1944-ben a zsidó lakosság deportálásával az amúgy is rossz ellátási helyzet tovább romlott. A háborús megpróbáltatások Csenger számára a Szamos-híd felrobbantásával tetőztek. Az újjászervezés első hónapjainak intézkedései még Szatmárnémetiből érkeztek, majd 1950-ig Mátészalka lett a vármegyeközpont.

Forrás: http://www.csenger.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=7&Itemid=7

Az eredetileg első világháborús emlékműnek, és országzászlónak készült alkotást 1935. szeptember 15-én avatták fel. A szobrász, Osváth Imre Antal Nyíregyházán működött abban az időben. A 'felszabadulás' után leszerelték a zászlórudat. 1991-ben felújították az emlékművet: beburkolták fekete gránitlapokkal, és új névsor került rá, a második világháborús áldozatoké. Az akkor végzett munkát csinálta Kovács Albert kőfaragó.
A szobor másfélszeres életnagyságú, de mára annyira szennyezett, hogy anyagát biztosan meg se lehet állapítani. Talán egy ennyire frekventált helyen, sokkal több figyelmet érdemelne a kisváros múltja.

A hatalmas fejlődésen átesett kisvárost körbefotóztam, hogy láthassátok, milyen, ha egy településen egy építészirodához tartozó, azonos felfogásban alkotott épületek sora áll: https://picasaweb.google.com/117777762032662175441/2012DebreceniVarosvedokSzatmariKirandulasa

Az archív képeket a helyi múzeumban fotóztam.