A kormány 1897-ben külön törvénnyel (1897/XVIII. tc.) rendelkezett az 1900-ban nyíló párizsi világkiállításon való részvételről, s 3 millió koronát írt ki a felmerülő költségek fedezésére. A magyar részvétel koordinálására kormánybiztosságot hoztak létre, melynek vezetője Lukács Béla, helyettese Miklós Ödön lett, a fővédnöki tisztet pedig Ferenc Ferdinánd trónörökös töltötte be.
Magyarország, most először teljesen független résztvevőként, minden területen, összesen 10 379 m2-en képviseltette magát, melyhez körülbelül 9000 m2 falfelület járult. A 3278 magyar kiállító hazánk minden eddigi részvételi mutatóját felülmúlta.
Hazánk a világkiállítások történetében először emelt önálló pavilont, s büszkén mondhatjuk, hogy az erre kiírt pályázaton a győztes ifjú építészpáros, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos által tervezett palota nyerte el a kiállítás nagydíját. A Nemzetek utcájában felépített pavilonnak a magyar kormány igényei szerint a magyar építészet ezeréves hagyományait kellett összesűrítenie, így a historizmus egyik utolsó, reprezentatív magyar épülete született meg.
A tervezők többek között a jáki templom kapuzatának, a Vajdahunyad-vár erkélyének és tornyának, a gyulafehérvári székesegyház reneszánsz mellékbejárójának, a csütörtökhelyi kápolna szentélyének, a körmöcbányai vártemplom tornyának, a kassai Szent Mihály-kápolna homlokzatának, a lőcsei városháza részletének és az eperjesi Rákóczi-ház csipkés oromzatának mását olvasztották egyetlen épületegységbe.
Mivel a pavilon a magyar történelem és művelődés egészét kívánta bemutatni egy kronologikus történeti kiállításban, a belső terek természetesen az egyes korok stílusában fogantak. Az épület belső világításának energiaszükségletét a Ganz gépei szolgáltatták. A bemutatón összesen 4083 műtárgy szerepelt egyházi, hadtörténeti, világi, néprajzi csoportokra osztva.
Ligeti Miklós a pavilon bejáratának két oldalán elhelyezkedő domborműves szoborcsoportokat készítette. A kéttucatnyi egészalakos figura jobbról-balról bevonuló csoportot alkot, amint lassan halad a kiállítás megtekintésére. Mivel kitétel volt, hogy mindennek a magyaros stílust kell kifejeznie, a bevonuló csoportok is a hazai viseletet hordják, a bal oldalt elhelyezkedő nép ünnepi viseletét, a jobb oldalon lévő nemesek és arisztokraták, pedig díszmagyarban, és atillában feszítenek. Ma kicsit visszatetszőnek tűnik, hogy külön áll a társadalom e két része, de ne felejtsük, 1900-at írunk, s ez akkor természetes volt. (Ma is.) Nos, a két társaság vonul befelé. Ha vesszük a fáradságot és egy kis időt, láthatjuk, mindegyikük külön egyéniség. Egy előnytelen helyen levő díszítőszobor nem szokott ilyen érdekes lenni.
Azt nem tudom, mi lehet az oka, hogy erről a szoborcsoportról a pavilon leírói miért nem szólnak, de nem történik érdemleges említés sem a Mazányi-, sem a Prohászka-féle monográfiában sem. Pedig Ligeti bronzmedált kapott rá. Kora sajtójában a kiállított világszínvonalú technikai berendezések mellett ez a kis szoborcsoport is szép kritikát kapott.
De nem ezért volt fordulópont Ligeti Miklós életében ez a fél év, amit a relieffel töltött, hanem közben megismerkedett a kultúrpolitika prominenseivel, a Zsolnay családdal, a Jámbor–Bálint építészpárossal, és még egy sor olyan emberrel, akik a további életét meghatározták.
Sajnos a szoborcsoport a világkiállítás végéig élt. De részleteiben zsánerszobrain, kerámiáin, és portréin külön – külön felbukkannak.

---