A szobor se rossz, de a történet, bár a vége kissé szomorkás, az egyik kedvencem.
1914-ben járunk, még a háború kitörése előtt. Az idős uralkodóról szobrot akar mintáztatni a kancellária, számítva arra, hogy az élet véges, még egy királyé is. Kapóra jön, hogy a délvidéki Fehértemplom szobrot kért a királyról abból az alkalomból, hogy 1872-ben, ha rövid időre is, de szabad királyi városi rangra emelte a települést.
Innen idézem Ligeti mestert a „Délibáb” című színházi hetilapban, 1932. december 24-én megjelent cikkből. A szöveg biztosan autentikus, mert az írója Ligeti Mária, a szobrász leánya.
„…A monarchia legkülönbözőbb nemzetiségű szobrászait kiválasztották, hogy majd őfelsége modellt fog ülni.
Én is bekerültem a kiválasztottak közé. Egy nap sürgönyt kaptam, hogy siessek Bécsbe, mert őfelsége, mikor a szoborról volt szó, azt mondta: „der Ligeti wird mein Portrait machen”.
A kabinetiroda értésemre adta, hogy őfelsége egy órát fog modellt ülni. Felmentem Schönbrunnba, ahol a király hálószobája melletti nagy szalonban rendeztem be a „műtermet”. Felállítottam az állványomat ott álltam frakkban és vártam a királyt. Megvallom, kétségbe voltam esve, alig tudtam elképzelni, hogy egy óra alatt megfogjam művészi portraitnak a szobrot.
Udvari urak jöttek, ceremóniásan figyelmeztettek, hogy őfelsége minden percben jöhet, és megdöbbentek. Úgy képzelték, hogy én képek, előző szobrok után már megmintáztam őfelségét és az egy óra alatt a végső javításokat fogom csak elvégezni, márpedig én ott álltam egy frakkban egy állvány és egy csomó agyag között.
A király megjelent, nem volt túlságosan barátságos és ő is meghökkent.
Így szólt: - Ja, wie will Er denn das machen?
Én értelmetlenül állottam, de azután engedélyt kértem, hogy a frakkra munkakabátot húzhassak. Aztán az agyag mellé álltam lázasan dolgozni.
A király ült és hallgatott, vagy 20 perc múlva megszólalt, kérdezősködött Bécsről. Én röviden válaszoltam, hisz egy óra állt rendelkezésemre.
Harminc perc múlva így szólt a király a szoborra nézve: - Érdekes, ez már hasonlít, hogy van az, hogy itten kezdi el?
Feleltem: - Nem értem, felség?
A király: - Miért kezdi el itten? Miért nem csinálta meg előbb és előttem csak javítja?
Bátorkodtam megjegyezni, hogy nem tudom a természet utáni impresszióimat csak így megfogni, ha előre dolgoztam volna képek után, ez úgy hatott volna rám, hogy nem kapnám meg a magam meglátását.
A király csodálkozott, de úgy látszott, érdekli a munkám. Újra hallgatott egy pár percig és minden átmenet nélkül megkérdezte: - Beszél ön németül?
Eddig magyarul beszélgettünk, minden szóbeszéddel ellentétben kijelentem, hogy Ferenc József jól beszélt magyarul.
Dadogtam, de a felség a társalgást tovább németül folytatta. Ez nagy kitüntetés, mert eddig magyar művésszel csak magyarul beszélt.
Ferenc József ideális modell volt, megérezte a helyes pózt, és igen nyugodtan meg is tartotta. Beszélgettünk művészetről, Benczúrról, az öreg Stróblról. A felség igen jártas volt a művészetben.
Egy óra múltán leszállt az emelvényről, és kijelentette, hogy eddig előtte nem kezdtek szobrot csinálni, érdekli, ül máskor is.
Másnap újra kaptam egy órát.
A felség már szívélyesebb volt, kérdezősködött irodalmi dolgokról. Mikor elmeséltem neki Mikszáth „Új Zrinyiász”-át, elmondtam egy pár Molnár Ferenc–anekdotát, meg is nevettettem.
A második ülés végén így szólt: - Még ülök önnek, nagyon érdekes volt.
A harmadik ülésen már nem ment oly lázasan a munka, figyeltem a királyt. Rájöttem, hogy azért beszélt velem németül, hogy ne tudjak gyorsan gondolkozni. Nem beszéltem jól németül, keresnem kellett a szavakat, őszintébben feleltem, mintha magyarul beszélnék, amikor pillanatok alatt stilizálni tudtam a mondanivalómat. Ezt akarta őfelsége, finom diplomata volt, így kifürkészte rajtam keresztül a közhangulatot. Úgy ült, mint egy hivatásos modell, szépen, mozdulatlanul, figyelt, hogy ne zavarjon munkámban, de közben az agya diplomatikusan kérdezett.
Ferenc József maga is rajzolt fiatal korában, igen értett a szobrászathoz, festészethez.
Ülés után megrohantak az újságírók, de nekem meg volt tiltva bármit is elmondanom abból, amit a királlyal beszéltem. Egy belügyminisztériumi tanácsos, Gáspár Artúr adott helyettem interjút a sajtónak…”
A portré elkészült, s ebből az egész alakos szobor. A Szent István Rend nagymesteri ruhájában áll, kezében a városi rangot kihirdető okirat.
Ez talán a legjobb és legkegyetlenebb portréja. Az agg uralkodón meglátszik az idő múlása. Hátát meggörnyesztette a kor. Átélte és alakította Európa viharos történelmét összes változásaival. Keményen végigdolgozta életét, hogy összetartsa birodalmát, melynek vesztét akkor már sejteni lehetett. Kiolvasható ez a minden idealizálástól mentes arcból kivilágló szemekből.
Az ábrázolt ember szomorúságához hasonlatos magának a szobornak a sorsa is. Mire elkészült, Ferenc József már meghalt, a Monarchiának vége lett. A város, ahova készült, már nem tartozott Magyarországhoz. A bronzba öntött szobor a Stefánia úti műteremház udvarát díszítette, míg 1946-ban beolvasztották.
I. Ferenc Józsefről http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Ferenc_J%C3%B3zsef_magyar_kir%C3%A1ly
Fehértemplomról http://nemfelejtjuk.blog.hu/2009/07/04/fehertemplom

---