A műszaki–technikai fejlődést szimbolizáló, valaha csillogó fémplasztika előtt üveglapokba vésett, fizikai törvényeket tartalmazó hosszú írás volt olvasható, továbbá a Mengyelejev-féle periódusos rendszer.
A járókelők annak idején nem tudták kikerülni a tekintetükkel a rozsda borította szobrot. Ez az ún. „Rozsdaszobor” Kamotsay István szobrász és Szabó Erzsébet iparművész alkotása (1974).
Néhány centiméter hosszú és különböző átmérőjű acél csövekből hegesztéssel készült az alkotás.
Az eredeti elképzelés szerint, a nyers acél megtartotta volna csillogó színét, de ez másképpen alakult, teljesen berozsdásodott, patinásodott.
Közel 20 évig állt a helyén az alkotás, amelyet a rozsda fokozatosan, de teljesen beborított, a törhetetlennek tartott, az idézeteket tartalmazó üveglapok pedig betörtek.

A belvárosi templom előtti tér átrendezése és felújítása idején az alkotás „szőrén-szálán” eltűnt, sokak szerint a fémkereskedőknél landolhatott, és más formában inkarnálódott, vagy valahol restaurálják. Ki tudja? Az erre járók már alig–alig emlékeznek arra, hogy itt valamikor egy „Rozsdaszobor” állt.

A Műlap anyagának gyűjtögetése kapcsán irányította az alábbi írásra figyelmemet Kósa Károly helytörténeti könyvtáros, külön köszönet érte!
(Tál Gizella újságíró; Jászkun Krónika, 1994. március 5.)

Látogatóban Kamotsay István szobrászművésznél.
„A szolnoki Templom úton lévő fémplasztika a város egyik legismertebb és egyben legismeretlenebb köztéri alkotása. Legismertebb, hiszen aki arra jár, nem tudja kikerülni a tekintetével a csupa rozsda szobrot, s mint ilyen, hivatkozási alap a tájékozódásra, útbaigazításra.
A valaha csillogó fémplasztika előtt üveglapokba vésett, fizikai törvényeket tartalmazó hosszú írás volt olvasható, továbbá a Mengyelejev-féle periódusos rendszer. Az üveglapokat már persze hiába keresnénk, a rossz nyelvek szerint beleugráltak a diákok, s a törhetetlennek tartott üvegek mégiscsak 'sikerült' összetörni.
A 'Rozsdaszobor' nevét, alkotóját alig-alig ismerik Szolnokon. Mint kiderült, neve nincs is a fémplasztikának, alkotója, Kamocsay István szobrászművész az emberek fantáziájára bízta az elnevezést. A hódmezővásárhelyi származású, Budapesten élő és alkotó szobrászművész, ami az iratok megőrzését illeti, nem nevezhető 'pedáns' embernek. A hetvenegy éves művész az iratok híján nem tudja pontosan, hogy mikor avatták fel Szolnokon a művét. Nem tudja persze a szolnokiak zöme sem.
-- Úgy rémlik, több mint húsz éve, hiszen akkoriban foglalkoztam fémplasztikával –- mondja.
-- S hogyan került Szolnokra a szobor?
-- Igazából ezt sem tudom, a lektorátusnál nyilván én voltam soron, a szolnokiak pedig kértek egy szobrot, s így jött létre a találkozás. Akkoriban, bár voltak néha pályázatok, jobbára így működött a művészeti élet.
-- Említette, hogy pályájának egy korszakában fémplasztikával foglalkozott. Honnan jött az ötlet? Honnan való az anyag?
-- Mindig kétféle dologgal foglalkoztam, az ember külső megformálásával, belső lényének tükröződésével, belső lényegének tükröződésével, s az ember szellemének a különböző anyagban való megjelentésével. Azt a fémet, amiből a szolnoki munkám készült, külföldön találták fel. Az ilyen jellegű alkotásokat általában krómacélból készítik a szobrászok, de az nagyon drága. Az új anyag mellett szólt az is, hogy ezen –- a krómacéllal ellentétben -– nem látszik a hegesztés. Talán el sem hiszi, hogy a kompozícióban három kilométernyi hegesztés van. Az akkoriban újnak számító, gyengén ötvözött acélokkal a Vaskutató Intézet foglalkozott, az ő javaslatukra vásároltam meg az anyagot, hiszen határozottan állították, hogy bírja az időjárás viszontagságait. Én ezt sajnos elhittem, s elmulasztottam szikrapróbát kérni.
-- Mikor látta utoljára a szolnoki munkáját?
-- Úgy tizenöt éve. Simon Ferenc szobrászművész, aki hosszú ideig város-szépítészettel is foglakozott, hívta fel a figyelmemet arra, hogy rozsdásodik a szobor. Mit mondjak, valóban lehangoló volt a látvány már akkor is. Egy rozsdatemető. De mégsem történt semmi az érdekében, ám ez nem Simon Ferencen múlott.
-- Más alkotása is készült ilyen anyagból ?
-- Igen. A szolnokin kívül még kettő. Az egyiket Miskolcon állították fel, egy díszkút, amely működik is.
-- S az milyen állapotban van ?
-- Érdekes, mert egy része rozsdásodik, a másik nem. Mindenesetre világossá vált előttem, hogy ez az anyag mégsem tud dacolni az időjárás viszontagságaival. A HARMADIK MUNKÁM UGYANIS EGY KISPLASZTIKA, a Nemzeti Galériában található, s az egyáltalán nem rozsdásodik.
-- Ha jól tudom, erre a három alkotására kapta a második Munkácsy-díjat.
-- Jól tudja.
-- A szolnoki munkájához egy egész 'ódát' írt az anyagról.
-- Borzasztó nehéz volt versszerű formába önteni az anyagot, s a fizikai törvényszerűségeket. Fél évig kínlódtam vele, pedig sokat sokat segített Marx György atomfizikus, s egykori hódmezővásárhelyi költő barátom, Pákozdy Ferenc. De hát sajnos az üvegről is bebizonyosodott, hogy mégsem törhetetlen.
-- Mit kellett volna tenni, hogy ne kerüljön ilyen rossz állapotba a kompozíció?
-- Kezelni, rozsdamentesíteni kellett volna rendszeresen, az üvegre meg nyilván nem kellett volna ugrálni.
-- Véleménye szerint megmenthető még a csupa rozsda fémplasztika?
-- Azt hiszem, igen, vagy legalábbis szeretném, hiszen az egyik legkedvesebb munkámnak tekintem, amelyben úgy érzem, sikerült ábrázolnom a tudás, a világegyetem és az ember kapcsolatát. De visszatérve a kérdésre, leginkább egy tudományos intézetben vagy iskolában tudnám elképzelni a kompozíció restaurálás utáni felállítását. Mindenképpen zárt térben, hiszen a galériában lévő munkám bizonyítja, hogy köztérre sajnos nem alkalmas az effajta acélötvözetből készült alkotás. Amíg a város akkori vezetői az eltelt két évtizedben szinte ölbe tett kézzel nézték, hogyan romlik, rozsdásodik az általuk vásárolt nevesincs szobor, az önkormányzat most úgy tűnik, kezébe vette az ügyet."

---