„A Szaturnalia ünnepeket az ókori Róma lakói december 17-én, a téli napforduló idején, az őszi vetés befejezésekor, Szaturnusz isten tiszteletére ülték meg - a hagyomány szerint az uralkodása alatti boldog aranykornak az emlékezetét erősítette….
A vigasságnak része volt, hogy a társadalmi rangok is felfüggesztésre kerültek erre az időre. Mivel nem volt hivatalos ügyintézés és munka, a rabszolgáknak megengedték, hogy urakként viselkedjenek, a gazdáik meg szolgálást játszottak.
Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leszedték, a cselédek az uraság asztalához ültek. A gazdagok rózsával koszorúzták fejüket, a családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak…”
A féktelen jókedv közben szétszedett/szétesett színpad romjai láthatók itt (talán)…

---

Amikor Ócsai Károly meghívást kapott a villányi kőfaragó táborba (szimpozionra), éppen egy nagyszabású tereprendezési munkálat vette kezdetét a már zsúfolt és kaotikus szoborparkban. Mint Csenkey Éva elmondja, a Szaturnália már nem csak egyszerűen a környezet hatását tükröző mű, és nem csupán a hely kiválasztásával kívánja felhívni a figyelmet magára és mondanivalójára, hanem a környezete kiépítésével együtt készült. Az előző évben az alkotótelepen dolgozó, és azt megismerő Mathias Hietz osztrák szobrászművész – aki azt a lindabrunni szimpoziumot vezette évek óta, ahol 1975-ben már Ócsai Károly is megfordult – ekkor vetette fel a közösségi alkotások lehetőségét. Lindabrunn arról volt ismert, hogy úttörő jelentőségű munkát végzett a kollektív, tájformáló szobrászat terén, és ahol a funkcionális, szabadtéri environmentek száma egyre csak szaporodott. A felhívás hatására jött létre a későbbi években a „színháztér”, a „Tűz-Víz pihenőtér” és a „Camel+Triangular akusztikus fal”. Azonban még rögtön a javaslat hatására, Peter Vogt két társával 1981-ben felállított egy óriási „Szimpozion asztalt” a négy égtáj felé négy ülőkével.
A Szaturnália alapgondolata nem volt tehát új Villányban, Ócsai Károly azonban sajátosan átértelmezte a land art koncepciót: nem a természetet kell a művi (művészeti) formákkal átalakítani, hanem a helyébe lépő, hideg és rideg mesterséges emberi környezetet kell a természeti formákkal organikusabbá tenni „egyesítve benne a természetes és mesterséges struktúrák egymásbafonódásának hatását”. „…itt én most egy hatvan fokos dőlésszögű tetraéder-oktaéder kombinációt szerettem volna kipróbálni. (…) Jól tudom, ez a rendszer egy kicsit kemény és hideg, mint a kristályvilág, mint a kozmosz… A mai ember ebbe a világba került és nem nagyon érzi jól magát ebben a világban. Ezért humanizálni kell a környezetet…”
A címadás ennek a tükrében a szaturnuszi boldog aranykorra kívánja emlékeztetni az elidegenedett környezetben élő emberiséget. A funkció a lakomákra, ivászatokra utal, de a művész szándéka szerint „a művészettel kínálja meg az oda leülőket”, annál is inkább, mivel a hagyományos felfogás szerint a művészek személyiségét a Szaturnusz bolygó uralja (ld. Margot Wittkower - Rudolf Wittkower: A Szaturnusz jegyében. A művész személyisége az ókortól a francia forradalomig, Osiris, Budapest, 1996; és Szentkuthy Miklós: Saturnus fia. Dürer életregénye, Corvina, Budapest, 1966). Az is fontos alapgondolata a műnek, hogy a néző közvetlen testi kontaktusba kerüljön vele, részesüljön az általa kínált térélményből, s mint a land art művek esetén: tanúja legyen a művészet és az élet eggyé válásának, ős-eredeti azonosságának.
A Villányi (vagy Nagyharsányi) Szoborpark 2008 óta egyik helyszíne az Ördögkatlan fesztiválnak. A féktelen jókedv és a kulturális kötöttségek levetkőzése az ókori Saturnalia ünnepség jellemzője volt, amit az Ördögkatlan Fesztiválon is el lehet képzelni, sajnálatos azonban, hogy mindez az alkotás megrongálásához vezetett. Sajnos azonban a szabadban, őrizetlenül álló műalkotások könnyen esnek áldozatává ilyen körülmények közt meggondolatlan cselekedeteknek. Persze nem érdemes emiatt kizárólag a Fesztivált okolni. Hasonló sorsra jutott már 1974-75 körül a szintén a táborban alkotó olasz szobrász, Vittorio di Muzio hasonló funkciójú műve is, egy tervezett nagy szimpozionasztal köré szánt kőpad…

---