Az alkotást Farkas Attila budapesti faragó vezetésével készítette IV. Forgács fafaragó tábor közössége. A kb. három magas fa szobor az utolsó idős táltost ábrázolja, aki a hátán viszi a Isten kardját. A táltos mondáját a szobor mellett elhelyezett állványon olvashatjuk el.

"UTOLSÓ TÁLTOS

Valamikor régen a Badacsonyi barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái. Ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Mikor már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.
Ragyogó szép téli nap volt, amikor a magas szikár ember aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és néhány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit nagy gonddal és szeretettel szorított magához.
Bár hosszú fehér ruhája beleolvadt a hóleptetájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme.
Ott megy a táltos! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr! Csörömpölt a Tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos még csak a fejét sem fordította hátra. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.
Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, mikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, és a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég és megállásra kényszerítette az üldözőket.
Hála néked és áldás, vizeknek ura!- morogta halkan és lassú nyugodt léptekkel, folytatta útját. Attól a naptól kezdve minden télen meghasad- néha hasonló módon- a Balaton jege. A nép, rianásnak nevezi ezt a félelmetes tünetet. Sokan tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit.
Hosszú vándorlás után az erdélyi hegyek lábánál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért a fák lombja sárgult már. Egy asszony hajolt föléje. Hol vagyok? -kérdezte az öreg táltos.- És ki vagy te, leányom?
- Látó- asszony vagyok- felelte- gyógyítom a népeket, ahogyan anyámtól tanultam volt.
- Akkor mennem kell innen- sóhajtott fel a vén táltos-, még bajt hozok reád.
- Jó ideje útban lehetsz, táltos- mondta-, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.
- Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!
Az öreg táltos ott telelt át. Mikor járhatóvá váltak a hegygerincek az asszony átvezette Erdély gyönyörű néma hegyei közé, a székelyek földjére.
Életének utolsó évét fent töltötte a havasban, székely pásztorok között. Békében élt senki sem zavarta. Mikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagasabb sziklacsúcsra.
Mikor felértek a tetőre, az öreg táltos lassan kezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart titokzatos holmit. Egy kard acélja csillogott a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és a pengéjén az ősi ékírás jelei. A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.
Isten kardja?! Szakadt föl belőle a szó."