Legutóbbi békéscsabai utamat végre autóval tehettem meg, egy barátnak köszönhetően, aki elvitt magával a városba, hogy az eddig még felfedezetlen, de a város távoli pontjain lévő alkotásokat meg tudjam keresni. Hazafelé viszonylag korán elindultunk, mert meg szerettünk volna állni még pár településen. Az egyik ilyen volt Mezőberény, ahol egyetlen műlapot tudtam eddig megírni, pedig életem során több százszor átutaztam a kisvároson. Egykori diáktársaim, barátaim közül is laktak itt, úgyhogy szívesen eltöltöttem volna több időt is ott. Persze fogalmam sem volt, milyen alkotások vannak még a településen, de valójában csak fotózni szerettem volna az eddigi feltöltéseket.

Erre a Tondóra egészen véletlenül találtam rá. Ahol végre sikerült megállni, leparkolni, annak a háznak az oldalfalán láttam meg. Szinte tudtam, hogy ezt az anyagot már láttam valahol, és fotóztam már olyan alkotást, ami ugyanebből az anyagból van. És valóban, Budapesten, a Városligetben áll a keramikusnő egy olyan műve, amit már megismertem régebben.
Aztán eszembe jutott, hogy tavaly tavasszal egy könyv társaságában töltöttem egy egész napot a Debreceni Egyetem Könyvtárában, hogy kijegyzetelhessem belőlük a debreceni épületdíszítő kerámiákról szóló adatokat. Előkerestem az akkori jegyzeteimet, és így lettek meg az alkotás adatai.

A tondo valójában kör alakú domborművet, vagy festményt jelent olaszul. A reneszánsz művészetben terjedt el.
Ez itt, Mezőberényben, fent magasan a falon, egy igen szép, modern épületdísz, dombormű. Kár, hogy a helyiek nem becsülik meg kellőképp, és nem vágják ki előle a magasra nőtt tujákat.
Azért örülök, hogy az idén éppen harminc éve elhelyezett mű még a helyén van, teljes épségében. A kör átmérője 300 centiméter.
Szignót nem találok a fotókon.

---