Minden az utolsó fotóval kezdődött:) Sétáltunk tavaly nyáron a lányommal a budai várban, illetve felfelé a hegyre is gyalog mentünk. Fogalmunk sem volt, végül hol érünk célt, de ennél a kerítésnél értünk fel a várhegyre. Ez, a Hilton szálló hátsó, legnagyobb ilyen jellegű kapuja. Először csak a látvány, az épület tükröződése, és persze a kerítésrács érdekes felülete fogott meg. Készítettünk egy közös képet, és sétáltunk tovább. Megkerültük az épületet, bementünk a gótikus templomromba, ahol lefotóztam Gellért és Julianus barát szobrát. Ott észrevettem, hogy ugyanaz a kovácsoltvas kerítés van, mint a másik oldalon volt.

Nemrég megvettem az egyik pesti antikváriumban a Szép tárgyak dicsérete című könyvet (Koczogh Ákos írta). Átlapoztam, és megtaláltam benne ennek a kapunak az alkotóját. Nem kerestem, véletlenül botlottam bele az adatba. A kapuról, a tavaly nyáron fotózott képekről már régen meg is feledkeztem. A könyvben egyébként sok más iparművészeti ágról is szó van, nem csak a fémművességről.
A Hiltonról szóló wikipediás oldal azt írja, hogy 1977-ben nyílt meg a szálloda, az alkotóról szóló artportálos oldalon 1976-os dátum szerepel.
A Szentendrén élő ötvös-kovács iparművésznek eddig elég kevés alkotását mutattuk itt be az oldalon, pedig műveinek sora elég hosszú.

A Hilton szálló kapui többféle méretben készültek el. Van egyszárnyas, kétszárnyú, és széles kapurész is. A közös bennük a nagyon szigorú ritmus, az egyszerűség, a szinte az állandósság látszatát keltő, vaskos anyaghasználat. Ugyanaz a minta, többféle szélességben.
Érdekes téma a fotós megjelenítés, a ritmus érzékeltetése. Akkor is nagyon tetszett az alkotásegyüttes, és most még inkább azt hiszem, hogy kiemelkedően jól illik ebbe a műemléki környezetbe a modern vaskapuk sora. Egy hete ismét felkerestem a kovácsoltvas alkotásokat, és készültek új fotók.

---