A névtelen munkást ma láttam másodszor. Elsőre 1960 októberében láttam, 54 éve. Akkor ő már 14 éves volt, én 16. Ortmann tanár úr vitt el oda üzemlátogatásra. A szobor előtt várakoztunk a kalauzoló helyi szakoktatóra. Ma hatalmas szerencsém volt, hatodszor próbálkoztam. Akkor díszes helye volt a kalapácsos embernek, ma Angkor-ra emlékeztet környezete. Akkor körbe lehetett járni, ma fejszével.
Hatalmas most is. Akkor is az volt. Munkás. Kalapácsára nem kellett akkor sem vigyáznia. Mostanáig nem vették ki a kezéből.
Persze eszembe jut kovács nagyapám is. Igaz, félkezes kalapáccsal. Ő azzal "vezényelte" a kovácsülőn három fiát akik ráverő kalapácsokkal hegesztették össze "kovácstűzön" az eltört kocsitengelyt, de akkor még csak öt éves voltam.

Ez a szép szobor, szép munkásszobor, mint az angkori templomszobrok, mérsékelt-égövi "liánok" által eltakarva, elrejtve, de nem elfelejtve vár az ő felfedezőjére és az új szép napokra. A Névtelen és mészkő alapja jó állapotú. Az alapról eltávolították a feliratot.
Szép napom volt. Neki is lesz újra. Talán 75. születésnapjára.