Civil kezdeményezésre Raoul Wallenberg és Dombrovszky László előtt tisztelegve avattak emléktáblát május 22-én a Keleti Károly utca 26. számú ház falán.
A fémtábla felirata (magyar és svéd nyelven): „Ebben a házban ült modellt Raoul Wallenberg 1944-ben Dombrovszky László festőművésznek, aki az egyetlen hiteles portrét festette róla.”
Wallenberg 1944 őszén többször is modellt ült Dombrovszky Lászlónak, aki itt festette meg az egyetlen művészinek tekinthető portrét a svéd diplomatáról.
A 70x70 centiméteres rozsdamentes acéltáblából lézeres technikával kivágott kontrasztos „rajzolat” Sugár János szobrászművész alkotása, mely a művészt, a modellt, és a készülő művet egyszerre ábrázolja. A tipográfiai tervezést Palotai Gábor grafikus végezte, aki a stockholmi metróhoz készült betűtípust, az Esseltubot javasolta a felirathoz.
A festményt ma a svédországi Gripsholmban, a Svéd Királyi Portré Galériában őrzik. A képet Raoul Wallenberg édesanyja, Maj von Dardel ajándékozta a gyűjteménynek.
Az emléktáblát Niclas Trouvé, Svédország magyarországi nagykövete és Láng Zsolt, a II. kerület polgármestere avatta fel.

---

Az avatáson Komoróczy Géza történész és Mélyi József művészettörténész vett részt.
Mélyi beszédét szeretném megosztani veletek, mert sok -- szerintem lényeges -- gondolat hangzik el benne, ami nagyban hozzátehet ezen és más kortárs köztéri művek az értelmezéséhez:

,,Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az emlékmű legfontosabb eleme mindig az idő. A hagyományos bronz- és kőszobrokba beleíródott a múlt megmerevedett ideje, a kortárs emlékműveken gyakran megjelenik a jövőbe vetített lehetőség. És mindig a jelenkor. Mert a múlt a ma élő emberek múltképét jelenti, a jövő pedig a jelenből elképzelt időt. Lehet ezt szómágiának is tekinteni, de valószínűbb, hogy ez az emlékművekhez kapcsolódó legreálisabb gondolat. Ha végiggondoljuk, hogy a talán legkiemelkedőbb budapesti emlékmű elemei, az 1944-45-ös tragédiára emlékeztető, Duna-parton felállított vascipők, az árvizek és a levegő hatására néhány évtized múlva, önmagukban állva, embertől elhagyatva csupán rozsdahalomként létezhetnének, akkor azt is hozzágondoljuk, hogy a jövendőnek az emlékművel feladata van. Gondoskodnia kell róla valamilyen módon, mert az alkotók, Pauer Gyula és Can Togay ezt a gondoskodást belekódolták a műbe.
Sugár János és Palotai Gábor Wallenberg-emlékművében szintén az idő a legfontosabb. Az elmúlt idő, két ember, a festő, Dombrovszky László és a diplomata, Raoul Wallenberg megmerevedett ideje. Annak a pillanatnak az absztrahálódott metszete, amelyben a festő éppen megörökíti modelljét. Persze már maga a portrékészítés is az időre épül: a modellt ülés hosszabb-rövidebb idejével ott áll szemben az öröklétbe fagyott arckép, amely elkészülte után nem öregszik tovább. Még a pontos idejét is tudjuk a jelenetnek, 1944 szeptemberében történt, hogy a német megszállás idején lázasan tevékenykedő Wallenberg időt szakított arra, hogy ismerősének modellt üljön. Ez a pillanat jelenik meg a képen, az 1944-es elevenségében megőrzött két főhőssel, akik már rég csak az emlékezetben élnek.
A múlt lenyomata mellett megjelenik a képen a jelen idő, a mai művész ideje, amelyben Sugár János egy évtizedekkel ezelőtt lezajlott jelenetet a mából visszavetítve képzel el. Egymás mellé állítja az arcokat, Wallenberget kétszer szemből, Dombrovszkyt profilból. A festő karja mintegy átkarolja a különös csoportot; van ebben az ábrázolásmódban valami régies, a kompozíció készülhetett volna néhány évtizeddel ezelőtt is, miközben maguk a tükörszerűen egymás mellé helyezett arcok mai, az interneten gyakran felbukkanó fotóbeállításokra hasonlítanak.
És benne van mindebben a jövő, hiszen az emlékmű nem klasszikus bronzdombormű, hanem egy fémből kivágott stencillap, amely a sokszorosíthatóság lehetőségét rejti magában. A jövőbeli emlékeztetés legalábbis virtuális lehetőségét hordozza magában, amellyel élve Wallenberg emlékezete többszörözve eleven maradhat. Ezzel az emlékművel – csakúgy, mint a Duna-parti cipőkkel – a jövőnek dolga van, a jövő emberének nemcsak őriznie kell és gondoskodni róla, mint ahogy teszi ezt egy nemzet, egy város, egy közösség a hagyományos emlékműveivel is; a jövőbeli néző saját aktív emlékezetéről is dönthet: adott esetben készít-e róla valódi, sokszorosításra alkalmas stencilt?
Az emlékműben természetesen nemcsak a múlt-jelen-jövő absztrakt idősíkjai keverednek, de mindig számos ember emlékezete és ideje is. Wallenberg emlékművében benne van az ötlet megszületése óta eltelt két év, a tervezők, mesteremberek ideje, a köztérbe kikerült tárgy kigondolásának és létrehozásának folyamata. És ha az egyéni sorsot is időként fogjuk fel, akkor nemcsak a megörökítettek történeti idejét láthatjuk meg, hanem a készítők és a létrehozásban közreműködők sorsát és idejét, a Magyarországon letelepedett lengyel művész mellett a Svédországban élő magyar grafikus-designer életét is. Mindez benne van a betűkben és az arcokban, ugyanúgy, ahogy mindezek mögött metaforikusan is megjelenik a magyar, a lengyel, a svéd vagy az izraeli emlékezet.
Nem csupán átvitt értelemben használom a „mindezek mögött” kifejezést. Mert ami még különlegessé teszi ezt a sokszorosan rétegzett emlékművet, az nem csupán az ábrázolt arcok együttese, vagy a stockholmi metró tipográfiája, amelyeket klasszikus emlékmű-beidegződéseink nyomán és látványélményünk ellenére is hajlamosak vagyunk akár a síkból kiemelkedő, domború formákként észlelni, hanem a hiány. Az idő ugyanis nem elsősorban az anyagban látható meg, hanem annak hézagaiban. Megint csak átvitt értelemben: az emlékezet tudatossá váló réseiben. Ezzel az átlátható emlékművel Budapest szövetébe az emlékeztetés egy új eleme kerül be. Átlátunk rajta, mögötte a fizikai valóságban egy sokat megélt ház fala jelenik meg, átitatva sok-sok ember életével, különböző sorsokkal, átélt időkkel.
Sugár János és Palotai Gábor Wallenberg-emlékműve egyszerre pozitív lenyomat – a megmentett életek idejének lenyomata – és a hiány által előhívott emlékezet áthagyományozható és gondoskodásra kódolt kerete.
Köszönöm, hogy időt szánnak rá.''

---