A Nagyatádi Faszobrász Művésztelep az 1970-es évek közepén jött létre. Rendkívül pezsgő, szellemi, művészeti műhely lett már az első években is. Édesapám Mészáros Mihály egyik alapítója, szervezője volt művésztelepnek.
Nemzetközi társaság gyűlt össze nyaranként, a teljesség igénye nélkül: belga, cseh, francia, lengyel, olasz, román, argentin, japán, orosz (bocsánat, akkor még szovjet), német … és természetesen magyar szobrászokkal.
Az önkormányzat elődje, a városi tanács működtette az alkotótelepet, koszt-kvártélyt, alapanyagot, szerszámokat, gépeket, némi ösztöndíjat biztosított a szobrászoknak, ők pedig megvalósíthatták elképzeléseiket, amelyeket a szoborparkban helyeztek el, vagy Nagyatádon, esetleg a környező településeken.
A Bach második munkája volt itt Édesapámnak esztergált, égetett fahengerekből állította össze.
Abban az időben, 15-16 évesen egyéb elfoglaltságokat is el tudtam képzelni magamnak, minthogy nem egészen önkéntesen a segítője legyek. (A rabszolgája, ahogyan ő illette a munkaviszonyomat tréfásan. Nem nevettem.)
Nem volt felemelő több tucat fahengert esztergálni, égetni, drótkefézni …
Az égetés disznópörzsölővel, és sűrített levegővel történt. Az időjárás sem volt kifejezetten hűvös a nyár közepén. A korom drótkorongozása után inkább egy ördögi rabszolga külsőt sikerült ölteni. Persze Atyám ugyan úgy kivette a részét a koszos munkából, a szobrász mesterség nem fehér kesztyűs foglalkozás. Pár évtized távlatából már semmire nem cserélném azokat a nyarakat.
Nem tudom, mikor dőlt össze a szobor. 2013-ban jártam Nagyatádon, akkor már az egész telep a nagy magyar patópálság benyomását keltette. Azonban nem csak a nevezett kisnemesi magatartás a felelős egy-egy szobor pusztulásáért. Az eső, a fagy és a napsütés hosszú távon nem kedvez a fának. Még rendszeres ápolás, karbantartás mellett is előfordulhat, hogy a művész beleszerelmesedve az ötletbe, átlépi az anyag és a szerkezet korlátait.
Kár a szoborért, a szobrokért, és nagyon nagy kár az alkotótelepért.