A gyógyszergyár 1963-ban új főépületet kapott és annak déli bejárata fölött helyezték el a szimbolikus „Vegyészek” domborművet, 1965-ben. Vörösréz- lemezdomborítás a mű. A figurális vörösréz-lemezből készült dombormű 13,5 négyzetméter, és tíz emberi alak egymás utáni ritmusos képe.

2010. június: Újra kimentem megnézni, hogy visszahelyezték-e. Még nem került vissza az alkotás. Nem is tudtak felvilágosítással szolgálni, hogy mi van vele.

2010. december 4.: Az alkotást visszahelyezték; újra teljes szépségében látható, az eredeti helyén. Most látszanak csak igazán azok a szép részletei, amelyeket a már megfeketedett rézdomborításon nem láthattunk, mielőtt elvitték restaurálni. Még nem találtam a helyi lapokban híradást róla, de ha lesz, megosztom a szoborlap olvasóival. Vagy, ha nem hír ez a sikertörténet a város újságjaiban, akkor érdeklődöm majd a debreceni művészek köreiben, és előbb utóbb megtudom, hogy ki végezte a felújítást, miután az alkotó majdnem negyven éve halt meg. Örülök, hogy a nagymúltú gyógyszergyár, akármi is most a neve, gondot fordított erre az igazán kifejező műre.

2010. dec. 17.: '...a Vegyészek a debreceni Penicilin-gyár egyik külső falát díszíti. A hatalmas fémdombormű emeletmagasságban lebeg a falon. Tíz alak áll egymás mellett, de különböző magasságban, a talajnak még a jelzése is hiányzik. Vegyészek, kutató-orvosok, köztük nők is akadnak. Mereven, bálványszerűen tartják foglalkozásuk különböző jelképeit, orvosi üvegeket, lombikokat, mérlegeket. Ez a monumentális alkotás egyszeriben megérteti, hogy a művész miért tartja kedvenc mesterének Henri Moore-t vagy Marino Marinit. Nem annyira formanyelve , mint szelleme emlékeztet azokra, a nagy kompozíció ritmusát keresi. Az alakok laposak, mint a deszka, fejük egyszerű gömbbé van stilizálva, emlékeztetnek azokra a márvány idolokra, melyeket Kréta szigetén készítettek a történelmi kor legelején. Hódolat az orvostudomány névtelen hősei előtt, akik individuális vonások nélkül, hallgatag csoportba verődve utalnak az emberért napról napra vívott kemény harcokra.'
Forrás: Művészet, 1965 ; Genthon István cikke