Internetes hírforrások szerint (artportál) a szobor Villányban került először felállításra, mivel azonban ott jártamkor ezt a szobrot nem találtam meg, illetve később felfedeztem a Móra Ferenc utcában egészen biztos, hogy egyazon alkotásról van szó. A vásártér közelében található.
A kb. 2 m magas hatalmas, csillogóra csiszolt gömbök a művész elképzelése és a mű címe szerint csillagok, de a szemlélődőnek egészen biztos előbb jut eszébe az alkotásról egy Villány-környéki szőlőfürt…

"A magányos szobrász

Minden ember vágyik csodát teremteni. Tudja, hogy nem megy, de megpróbálja. Dolgozik, s egyszer csak csodát tesz. Mutogatja művét, örül. Másoknak is örömet okoz. Kell ez a csodatevés ...

Hatalmas kőtömb. Kilenc tonna. Nekirugaszkodik vésővel, kalapáccsal. Döngeti a követ, rengeteg gömbbé formálja. Még tavasszal kezdte. Most ősz van, és a kő élni, mozogni kezd. Kiáltani szeretnék: vigyázz! — a gömböket felkapja a szél.
Emlékmű készül Mohácsra: a Csillagok. Kilenc tonnás kőtömb és mégis elröppenti a szél.
Csodálatos élet.
Tudja, mikor jönnek a buszok. A hegy talpánál most is felbúg egy. A sűrű szakállú, bőrsapkás férfi nézi, kik kaptatnak felfelé az úton. Már megint senki.
— Azt hiszik, meghaltam? — dünnyögi.
Magányos élet.
Nézi az égbetörő sziklafalat.
— Félelmetes, mi? Iszonyatos erők dolgoznak ezekben a kövekben. Nem szeszéllyel. Pontosan. Már-már tervszerűen. Vissza akarok felelni ennek a hegynek.
A felelet: a Nagyszájú hal. A tizenöt tonnás ék alakú mészkőtömeg a sziklakatlan fókuszában áll. Felesel a kőfalnak, de együtt is szól vele.
— Megbirkózom ezzel a hallal. Nyár óta kalapálom.
Munkás élet.
Társaság érkezik, autókkal. Bámulják a szobrászt és a köveket.
— Van reumája? — érdeklődik egyikük.
— Nincs — mondja a szobrász.
— Nem fázik?
— De.
— Akkor miért csinálja?
Távozóban egyikük megjegyzi:
— Ilyet a kisöcsém is tud kopácsolni...
Kegyetlen élet.
Minden nap pirkadatkor ébred. Vasárnap is. Kiáll a villa elé, rágyújt egy Symphoniára. Teát főz és kibandukol a bányába. Pontosan tizenkettőkor ebédelni indul, — pedig órája nincs.
Evés után 20 percet szundikál, majd ismét a munka következik. Szürkületkor hagyja a bba. Kis földszinti szobájába tér. Összegyűjtött köveit rakosgatja. Könyvet olvas. Újságot nem — nem jár erre postás. Tévét sem néz, mert a Gyimóthy-villa termei hidegek. Lefekszik. Elfáradt.
Kötelességtudó élet.
A környékbeli gazdaember csendesen köszön. Megpaskolja a köveket, mint a lovak farát a vásárban. Körüljárja a szobrot. Sose járt múzeumban, de ha erre akad dolga, bekukkant a villányi szoborparkba.
— Szép munkának látszik — állapítja meg. A szobrász meg magyaráz: ezt ezért csináltam így, azt meg azért úgy. Kuti néni is befut.
— Művész úr, itt a nadrágja, meg a zokni. Remélem tetszik. A szobrász reggel kérte meg, hogy Siklósról hozzon pár göncöt. A régi már feslik.
Társas élet.
— Megleltem ezt az irdatlan teret — mutat az alattunk terpeszkedő síkságra. — Ez a heggyel ölelkező táj az enyém. Faragni kezdtem a hegyet, az Életemet. Nyomot szeretnék hagyni itt, úgy mint a víz a szél, a sziklák közé bújó gyökér.
Alkotó élet.
Bocz Gyula szobrászművésznek hat éve a villányi szoborpark a szabadtéri műterme. Hat éve él itt. Télen-nyáron. Utoljára 1974. június 14-én járt Pécsett. Legközelebb karácsonykor jön ismét.
(Mécs)"

---