Sokszor gondolom, hogy már minden kincset megtaláltunk, aztán elvetődöm egy látszólag feldolgozott kisvárosba, és csak úgy potyog rám a sok szépség, amit akarva-akaratlanul is meghagytatok nekem. Köszönöm :)

Így vagyok ezzel a felszabadulás-emlékművel is, amit nem kisebb művészünk, mint Marton László alkotott, és eredetileg a jászság fővárosának legfontosabb terét ékesítette. Bár utolsó éveiben a rendszerváltást követő "hagyjuk szétrohadni, aztán majd eldöntjük, hova tegyük" - tudatos-öntudatlan mentalitás áldozatává vált, végül a jászok első világtalálkozója pecsételte meg sorsát, amit ezen a téren tartottak '95 nyarán a redemptio 250 éves évfordulója alkalmából.

Korabeli cikk részlet az Új Néplapból:

"Egy korszak véget ért
[...] Marton László szobrászművész alkotása ma siralmas állapotban van. Talapzatának márványlapjai - felvételünk jól mutatja - megunták a fegyelmezett rendet. Egy korszak lezárásaként ennek a szobornak sorsa is megpecsételődött. [...] Az elmozdításra nemcsak az enyészet adott okot, hanem a nyárra tervezett Jász Világtalálkozó is. A főteret is csinosan, szépen szeretné megmutatni a város..."

A cikkből kiderül, hogy már akkor keresték az új helyét a műnek, de átmenetileg raktárba kerülhetett, nem azonnal állították fel új helyén. A fényképek alapján is látható, a szobor vélhetőleg szállítás közben megsérült, kettétört a nőalak. Talán a cipelt teher...

--

Új termés - új történet. A sziklatömböket a természet lassan visszaveszi, a nem messze kanyargó Zagyva és a bozótos környezet lekerekíti azokat a szögletes kontúrokkal formázott alakokat, akik valószínűleg a higgadtan a távolba tekintő értelmiségit, a két lábbal a földön álló, termékenységet szimbolizáló, élelmet biztosító földművest és a jövőt építő, közelre tekintő harcos munkást formálják meg.

Számomra ez a szobor itt, ebben a közegben, politikai üzeneteitől megfosztva fejezi ki leginkább önmagát: "szoborságát", formavilágát, alakjai életét és gondolatait.
Itt, ebben a közegben a mű már szabad, csak önmagáért áll, épp ezért azt gondolom, talán veszélyben is van - bár talán a legszebb sorsa egy műnek maga a folyamatos együtt-lélegzés a környezetével, és itt ez nagyon rendben van, itt ez a legszebben valósulhat meg - pont oda tér vissza, ahonnan indult.


Fontos kiemelnem, hogy a szoborra Ády hívta fel a figyelmemet, és az cikk részletet is ő kutatta ki. Nagyon köszönöm!

---