A ház, maga – műemléki védettség ide, vagy oda – nincs igazán jó állapotban. A rajta látható domborművek is sérültek itt-ott. Mégis szép az egész és szépek-bájosak a részletek.
A Vízivárosról szóló topográfiát tallózva az épület múltjáról kiderülnek részletek. Elsősorban az, hogy a ház alapjai már a középkorban álltak, ill. ennek egynémely elemét, boltozatos helyiségeket, vagyis viszonylag épen megmaradt középkori elemeket a mai épület is őrzi. Történetéhez hozzátartozik, a XVII. században a terület a kapucinusok tulajdonába került (erre utal a környéken a Kapucinus utca).
Az épület falán ma kifüggesztett, budapesti védettséget jelző tábla felirata szerint a "szecessziós elemekkel díszített neobarokk" épületet Maróthy Kálmán tervei alapján építették át mai formájába – 1925-ben.
Igaz, a domborművek (nagy örömömre) MB-szignóval jelzett (azonosítható)kis képei 1924-es készítési évet jelölnek, de legyen hivatalos a tábla, mint dokumentum.

A ház alsó szintjén három dupla és egy tripla szárnyú ablak található. Utóbbi felett erkély, ami egy alkóvval rendelkező emeleti részhez tartozik. A kisebb ablakok dísze egy-egy kedves életkép, pontosabban ebből kettő azonos (meglehet, ez valami felújítási munkálatok egyszerűsítéséből származtatható).
Az életképek középpontjában egy gyermek üldögél (feltehetően ugyanaz), akit közrevesznek állatok, játszik. Az egyiken kacsát, csirkét etet, a nyuszis-kutyás (hát, a kutyával nem bánik valami szépen!) képek egyikén azonban a gyerkőc arca megsérült, kivehetetlen (kár érte!).

A tripla szárnyú ablakot a felette lévő erkély koronázza, ill. az ahhoz tartozó íves díszítés veszi körül. Ennek két oldalán egy férfi és egy nő arcképe látható. A férfi arca markáns (nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami kötődést rejt/mutat Beethovennel... csak éppen szakállal), párja egy ártatlan szépségű, valóban szecessziós finomsággal megformált női arc.

---