"Fiatalok a falon

A fal az épülő Múzeum étterem egyik belső falfelülete. Mire e sorok megjelennek, teljes szépségében, élénk,
üde színekkel bontakozik ki egy hatalmas sgraffito. Egy parkban fiatalokból álló zenekar játszik sétálgató párok
mennek el előtte és magányos fiatalemberek, egyikük könyvvel a kezében. A kép tele van élettel, derűvel, humanizmussal.
Fiatalos külsejű férfi áll előtte, kezében különös alakú szerszám, azzal kapargatja a falat.
— Ludmány Ottó festőművész — mutatkozik be.
— Lenne szíves néhány sorban ismertetni a sgraffito technikáját — kérjük.
— Szívesen. — Az eljárásnak az a lényege, hogy a falat több rétegben finomított színes vakolattal vonják be.
A mű úgy alakul ki, hogy az előre elkészített eredeti méretű rajz nyomán kivéssük, lekaparjuk a falat a kívánt színig.
Gyönyörködünk a jól sikerült, kifejező képben.
— Még csak azt tenném hozzá, hogy az építészek jobb szeretik a sgraffitót az épületek díszítésére, mint a freskót.
Ugyanis az előbbi síkszerűbb, rokon az építészet modem értelmezésével, amely szintén síkokkal fejezi ki magát.
Az utcai ajtó nyílik, öreg bácsi lép be kézenfogva tíz év körüli kislány-unokáját.
— Tessék mondani, megnézhetjük?
— Miért ne? önöké lesz, szolnokiaké — válaszolja a művész.
A bácsi és az unoka áhítattal nézik az alkotást. Mi meg arra gondolunk, új érdekes színfolttal gazdagodott a város.
Csak aztán ezt az első fecskét kövesse is a többi...
— h t —"

---