Valamikor, az év elején több tűzfal-festményt végigjártam, de válogattam. Szerettem volna csak olyanokkal foglalkozni, ami nem csak önmagáért van, de aminek van üzenete. Ehhez tartottam is magamat, tiszta a lelkiismeret. Éppen csak – ha az ember él, figyel, érez – óhatatlanul megszületik a gondolat, vagyis az üzenet. Éreztem én ezt akkor is, amikor fotóztam, de most... hogyan mondjam el?

A festmény első ránézésre önmagáért van. Szép? Igen, szép, részleteiben legalábbis, hiszen hogyan lehetne csúnya egy virág, vagy azok sora?
Itt egy egymásba kapcsolódó, képzeletbeli láncolat húzódik széltében a falon és mesél. Balról egy hernyót vélek látni. A virágok lapulnak, egymásba kulcsolódnak, de itt-ott ( jó és rossz küzdelme?) felbukkan néhány gomba. Ijesztően ég és világít a fej alatt a spóra-birodalom. Középtájt egy emberi kéz. Lyukas. Nincs ez rendben, a természet-rágta (?) lyukban fű terem. Jobb oldalon az égő-piros virág közepén három, a szirmok által körbezárt emberi alak végzetesnek tűnő tánca rémít el.

A 156 négyzetméternyi víziót három, műfajukban legjobbként ismert falfestő festette meg a Színes Város Strongbow Budapest Fesztivál harmadik alkotásaként. A fesztivál célkitűzésének megfelelően ez az alkotás is egy "ellentétpárt" dolgozott fel. Olvasom, itt a ,,Nagyváros, vagy természet" dilemmáját tűzték ecset/spray-végre.
Én meg gondolkodom, elégséges számomra "mindössze" egy ellentétpár, kétségeim sokasága közepette?

---