1889. január 30-án holtan találták a Bécs melletti mayerlingi vadászlakban Habsburg Rudolf trónörököst és szeretőjét, Vetsera Máriát. A hivatalos verzió szerint kettős öngyilkosság történt, ám a titokzatos haláleset ma is izgatja a történelmi rejtélyek kedvelőit.

A szobor nem volt mindig a mostani-eredeti helyén. A rendszerváltozás előtt az egyik állami gazdaság előtt volt látható 'A vadász' címmel.

A Vasárnapi Újság 1908.42.számában beszámol és képeket közöl a szoboravatásról, de inkább Rudolf személyéről szól a cikk, a szoborhoz talán ennyi köthető:
'A művész szerencsés leleménynyel rögzítette bronzba a még ma is siratott királyfi alakját. Nincs benne semmi abból a reprezentatív pózból, a melybe az uralkodó családok tagjait szokták állítani. Egyszerű, könynyed mozdulattal áll a trónörökös a Városliget bokroktól szegélyezett tisztásán, meleg, puha vonalak foglalják össze férfias, erőteljes alakját, s egyszerű vadászruhája, kényelmesen a vállára akasztott puskája, egyenes és mégis fesztelen tartása megérezteti velünk azt a nyugodt biztonságot, a melylyel az életnek ez a nagy művésze az emberek között mozgott.'
forrás:http://epa.oszk.hu/00000/00030/02861/pdf/VU_EPA00030_1908_42.pdf

Rezső királyfi Írta: Boros Károly


Ha Bécs, akkor: Sisi, Ferenc József, Rudolf és Vetsera Mária.
Mese és a valóság

Az 1848-as forradalom hullámai, mindenhol éreztették hatásukat.
Bécsben, a féleszű Ferdinánd császár mondott le, és adta át hatalmát, fiatal unokaöccsének, Ferenc Józsefnek. Igaz, ehhez az anya, Zsófia, praktikái is kellettek.

De hát róluk, a fiatal császárról és Sisiről /Sissi, Sissy/ már mindenki mindent tud.
Vagy mégse? Hisz a nevét sem tudjuk, nem jól ejtjük. Életében „szí-szí” volt a kiejtése. Tudatunkban azonban, Romy Schneider szépsége marad meg örökre, mert a film és a valóság összekeveredik, mert az álmainkat akarjuk valóságnak hinni.

A törékeny, alig 16 évesen lett feleség, az évek során, négy gyermeknek adott életet. Négy lehetséges trónörökösnek, hisz a Habsburg-krónikában nem volt ismeretlen a női uralkodó sem.
Zsófia /1855/, Gizella/1856/, majd Rudolf /1858/, az oly várt fiú trónörökös és jóval később, a kiegyezéskor, Magyarországon történt megkoronázása után 10 hónappal Mária Valéria /1868/.
A konyhai pletykanyelv szerint, ez utóbbinak igencsak magyar a vonatkozása, pontosabban a vérvonala. Valami Andrássy grófot emlegetnek, meg hogy az esztergomi híd sem véletlenül kapta a Mária Valéria nevet, de erről Sisi és a hivatalos udvari krónika mélyen hallgat, én meg nem voltam ott, hát, aki csak tudja, felejtse el ezt a pletykát. Amúgy én sem hiszem el.
De lehet, hogy lelki vigaszként született s talán fogant is Magyarországon ez a leánygyermek, mert korábban a kis Zsófia is itt halt meg, alig három évesen.

Rudolf életét, vagy inkább tragédiáját már ezerszer hallottam hivatalos formában, de csak kétszer – dokumentum műsorban – valóságosan elmesélve. Magam is faggattam a tett helyszínét, a köveket, a temetői hársfákat, de csak a szél süvített mindig, mikor arra jártam.

Eszerint, pontosabban „a” szerint, Rudolfot, olthatatlan vonzalom kötötte, polgári származású, kedveséhez - hozzá képest egy bárónő annak számított - és elkeseredésükben, közös öngyilkosságot követtek el egy vadászkastélyban. Kedvesét sebtében, még az éj leple alatt eltemették.
Ez a rövid, utolsó mondat, szó szerint igaz, de más semmi.

Hogy Rudolf nem hétköznapi életének egyenes folytatása lenne korai halála, abban nemigen hiszek.
De ebben mások sem reménykedtek, hát sorsa egy ponton megpecsételődött. Csak a pecsét helye és ideje volt ismeretlen mások szeme előtt. A miértre meg túl sok válasz lenne, hát a történetet azóta is mindenki a „hogyan ?” kérdése felöl, kutatja. Ebben aztán volt akkora homályosítás és titkolódzás, hogy a többi kérdés eltörpült mellette, mindörökké.
De szó, pontosabban pár mondat nélkül nem lehet elmenni a többi kérdés mellett sem.

Ferenc József császár, ízig-vérig katonaember volt, de csak elefántcsonttorony lelkében.
Ez az érzés az állandó uniformisban, csillogó érdemrendekben és katonai szemlékben nyilvánult meg nála. Pont elég volt a poroszok elleni vereség, igazi háborúkra sose vágyott, ahhoz gyáva is, tehetségtelen is volt. Görcsösen őrködött a császárság felett, s ezt úgy gondolta megvédeni, hogy semmi, sehol ne változzon meg. Aki nem így gondolkodott, esetleg hangot is adott véleményének, az kegyvesztett lett, s hiába ment bármerre, még ha családtag is volt, élete nem maradt biztonságban, készülhetett valami „véletlen” balesetre.

Rudolf egészen más volt. Igaz, ő is csak a lányok és az asszonyok körében volt harcias, de felvilágosult, öt nyelvet beszélő, világot látott emberré vált a szigorú neveltetés ellenére is.
Nemcsak megmondta véleményét, hanem álnéven egy újságban még publikálta is.
Sokan, már fiatalon, akár idő előtt is, szívesen látták volna a trónon.






A franciák, élükön Clemenceau elnökkel, csak a maguk orra alá mormolták a gondolatukat, de a porosz gyáriparosok küldöttsége, fel is kereste a trón várományosát.
Nekik a langyos politika nem kedvezett, értsd, ahhoz nem kellettek új fegyverek.

Rudolf, aki pontos feljegyzést készített szeretőiről, teljesítményük alapján szigorúan osztályozta őket, be nem ismerte volna, hogy nemibeteg, s az anyjától örökölt érzékeny finomság, inkább kárára, mint előnyére vált, ekkor igen korrekt módon viselkedett.
Határozottan kijelentette, hogy apját csak Isten akaratából fogja követni a trónon.
Honnét is tudhatta volna, hogy ez a mondata lesz az egyik nagy pecsét az ítélet papírosán.
De a mássága vezetett odáig, hogy már a császár maga sem volt hajlandó a birodalom ügyintézésébe bevonni fiát, mert alkalmatlannak tartotta rá.
Maradt hát az utazás és a vadászat, az erdőkben és a női szívekben.

A pelyhedző bajuszú legényt az édes rejtelmek világába egy bizonyos virgonc életű fiatal bárónő vezette be, s lett az első szerelme. Szomorú sorsú hősünk valamit tudhatott, mert több év és a sok kaland után, az utolsó szeretője is ebből a családból került ki.
Anyja után, lánya, Vetsera Mária baronesz zárta a hosszú sort, immár mindörökre.

A korához képest érettebb /és persze sokkal tapasztaltabb/ ifjú szépség alig volt tizenhét éves. Még csak tizenhét napja ért először célba, pontosabban Rudolf ágyába, még most feszítették mellét legjobban a vágyak, mikor az újabb találkára sor került egy vadászaton. Hintó hozta titokban a légyottra, hogy kissé távol az udvar mindent figyelő szeme elöl, fesztelenül élvezzék egymás társaságát. Neki Rudolf élete nagy álma volt, Rudolfnak, ő egy izgalmas újabb kaland, egy osztályozásra váró ígéretes tehetség.
Ilyen előzmények után, ki gondolta volna, hogy a csapda fel van peckelve, a háló ki van feszítve, csak az alkalmat és a vadat várják. Pedig ez történt.

A vadászatok esti fénypontja mindig a közös lakoma. A társaság a nagy asztal körül foglalt helyet. Az asztalfőn Rudolf ült, mellette a boldog és örökké mosolygó ifjú reménység, Mária. Kétoldalt több magas rangú vendég, vagy inkább jó barát a vadászatról, egyesek szerint még Mária öccse is ott volt, továbbá mások, s néhány csendes, csak kevesek által ismert idegen is részt vett.
A töltött pisztoly kinél lapult? Azt nem tudni, igaz, senki nem is gondolta, hogy az íratlan szabályok ellenére ilyen is van a teremben. Hogy az étkezés és főleg italozás közben a tettetett vagy valós hangoskodás és veszekedés min tört ki, nem tudni, de a dolgok a tettlegességig fajultak.
A mosolygós ifjú dámaarc, egy pillanat alatt lett drámai, s a Rudolf elleni látható indulatok hatására riadtan hőkölt hátra, s még teljesen fel sem állt, mikor egy eltévedt vagy éppen rosszul célzott pisztolygolyó épp az ő nyakát találta el, s vére rögtön a fehér falra fröccsent.
A hirtelen támadt még nagyobb dulakodásban senkit nem érdekelt, hogy ott, nyomban elvérzett.

Ekkorra már a fegyvertelen Rudolf is talpon volt, de nagyobb szerencséje, neki sem lett.
Egy erős kéz, egy biztos mozdulat és a pezsgősüveg már szét is zúzta a koponyáját, az egyik oldalon. A pisztolyból minden golyót kilőttek, később az asztal alatt megtalálták, de hogy, hogy nem, mást nem találtak el. Lehet, hogy csak egy, nagyvadat akartak elejteni, a többi durrogással, csak a zűrzavart fokozták? Valószínű, mert arra, egyeseknek nagy szüksége volt.

Valakik pontosan tudták, hogy a két holttestet hová kell rögtön vinni. Mindenki rohangált, azzal senki nem foglakozott, hogy a vendéglőben napok óta szobát bérlő porosz urak, még az éj leple alatt kijelentkeztek és eltűntek. A kívülről bezárt ajtóhoz, a mit sem sejtő helyi csendőrt hívták ki, aki lelkiismeretesen végezte volna munkáját, mire éjnek idején odatoppantak más nyomozók, s rögtön eltépték az elkezdett jegyzőkönyvet, melynek első sora úgy kezdődött, „ a felfeszített lakosztály ajtajában, belülről, nem találtam kulcsot”…

S ha valaki figyelt volna, ha lett volna olyan, aki nem volt beavatva, láthatja, hogy Máriát, ahogy volt, ágyba tették egy pillanatra, halott szerelme mellé, majd ugyanúgy szekérre, s a szomszédos falu zárdájába vitték eltemetni, Heilligenkreuzba, miközben a gondos kezek Rudolf szétzúzott koponya részét fáslizták be, hogy azt idegen ne láthassa.





Így halt meg a magyar népnyelvben csak „Rezső királyfi”-ként emlegetett trónörökös.

Ami ezután történt, és amit mondtak, az mind ködösítés.
S aki ezután erről mást, mert mondani, az, bizony, hamarosan köddé vált.
Még az épületet is lerombolták, úgy féltek a beépített tégláktól.

Te is barátom, csak csendben olvasd írásom! Még magadnak se higgy, ha téli álmos reggelen kinézel az ablakon, ne mond gyorsan, hogy micsoda köd van odakint?
Mert lehet, hogy a pontos kifejezés inkább az lenne, kicsoda köd van odakint?


Keszthely 2008-08-02 Boros Károly boroskaroly@citromail.hu


Ui. 1:
Ne gondold, hogy a császári időszaknak ez volt az egyetlen homályos pontja. Az udvar palotáinak vastag falai sok mindent bezárva tartanak ma is, vagy a korábban kiszivárgott hírek sem mindig az igazat mondták el.
Ennél nagyobb titkokról is mélyen hallgat, a sok császári pecséttel ellátott téglák sokasága.
Így arról sem beszélnek, hogy Napóleon és törvényes hitvese, Mária Lujza egyetlen gyermeke, Franc, is itt az udvarban nőtt fel, s talán az ő és Zsófia /amúgy kevésbé/ titkos szerelmének gyümölcse épp Ferenc József, a későbbi császár. Vagyis az osztrák trónra egy Napóleon unoka került??!!
Na jó! Az Annától, balkézről született lányát nem is említem, mára ennyi is elég volt! /forrás: Henry More: Ferenc József magánélete/

Ui.2:
Mint minden más ilyen helyet, ha tehettem, többször is felkerestem. Próbáltam faggatni a régmúlt időket, vagy csak a hely szellemét megérezni. Hogy ebből mennyi sikerült, nem mindig tudom, de Vetsera Mária sírja, ha nem is üzent, legalább zenélt.
Történt, hogy arra járva, kötelező programként gyalogoltam fel a temető előtti, fákkal szegélyezett úton, Heilligenkreuzban. De oly erős szél volt, hogy a hársfák nagy levelei majdnem leszakadtak, én is kabátomat szorítottam magamhoz, s dideregve siettem, mikor már a sokadik fánál is úgy tűnt, hogy a leveleit süvítve cibáló szél - határozottan hallottam - valami zenei dallamot ismételget. Ez nem lehet igaz, értetlenkedtem, azért ennyire erős nem lehet egy esemény mai hangja, mikor végre felrémlett, hátha a zsebemben valahol eldugott telefonom hangfoszlányait hallom.
Úgy is volt, nem a szélnek volt zenei hangja.
Titkárnőm érdeklődött, merre járok, melyik nap érkezem haza?
Most jövök Vetsera Máriától, estére otthon vagyok, holnap dolgozom.
Ő ki? Kérdezte értetlenkedve. Na jó! Zökkentem vissza a való világba, azt hittem őt mindenki ismeri.

De Mayerlingben sem a múlt szólt hozzám, miközben a vadászház helyén épült kolostor bejáratánál az ismertető táblát nézegettem. Két, kedves, idős házaspár jött kifelé, s látva tanácstalanságomat, az egyik sovány, aszott és mosolygós hölgy bíztatott. Menjen csak be nyugodtan, a mai napon ingyenes és öt schillingért nagyon szép kis füzetet adnak a bejáratnál. Ez olcsó, most érdemes végigjárni, mi is ezért jöttünk ma.
S beszállt a másik pár, igencsak elegáns Mercedesébe s elhajtottak.

Én eltűnődtem. Lehet, hogy öreg koromra, nekem is ilyen szép autóm lesz? Lehet, hogy még a ruhám is összhangba lesz vele, mint most is, ezért történt, hogy végignézve rajtam, érezte, bíztatásra van szükségem, talán ennyi kiadást tudva előre, lesz bátorságom bemenni? Lehet.
S lehet, hogy csak nagyon idős koromra leszek én is ilyen elegáns és gazdag?
Lehet, hogy a jövőmet láttam őbennük? Nagyon is lehet.

Azért nem teljesen lesz minden úgy, hiszen a schilling, azóta már megszűnt.
De a többire, még van esélyem!

1907-ben, a Nemzeti Szalon tavaszi kiállításának legnagyobb sikerét a készülő Rudolf szobor kismintája aratta. A szobor állítását az Uránia Tudományos Társaság kezdeményezte közadakozásból, 1903-ban. A máig tisztázatlan körülmények között elhunyt, emberi életet élt királyfi emlékére a pénz alig egy hónap alatt gyűlt össze. A pályázatra Istók János és Ligeti Miklós jelentkezett. Ligeti alkotása szokás szerint ismét eltért a szokásostól. Az elvárható díszruhás, de legalább is uiformisban feszítő macsó férfiú helyett, egy az erdő szépségeibe belefeledkező vadászruhás természetjárót látunk. Tollas kalapja kissé hátracsapva, bizonyára most törölte le a bőrbetétjéről a rárakódó izzadságot. Nyakában távcső, és a vállán átvetett puska is csak azért van ott, hogy megtartsa a felöltőjét. Orrában az erdők illata, fülében a madárdalos csend hangja, szemében a pillanat szépsége.
Ligetinek atyai jóbarátja volt Hermann Ottó, tőle tudta, hogy Rudolf trónörökös inkább született tudósnak, mint királyfinak. Számos cikket publikált ornitológiai témában, de ő szerkesztette s részben írta azt a 21 kötetes „Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben” című tanulmány gyűjteményt, ami a Monarchia természetrajzát dolgozta fel, mely ma is alapműnek számít a témában.
Mivel Ligeti nem szeretett modell nélkül dolgozni, erre a célra gróf Széchenyi Viktort kérte fel. Ő volt a nagyszerű vadásznaplóiról híres Zsigmond édesapja, kik az alma és az ő fája című mondás mintapéldányai. Széchenyi Viktor nemcsak termetre hasonlított a trónörököshöz, hanem habitusa is hozzásegítette Ligetit a megfelelő figura megformálásához.
A meglehetősen méretes bronz szobor, eredetileg sem hagyományos talapzaton állt, hanem egy natúr sziklacsúcson. A kő hátsó része szelíden emelkedik a csúcsig, elülső része meredek szakadékként szakadt le, melynek szélén állott a trónörökös. Erre a homlokfelületre lett felvésve a „Rudolf” név, mindenféle titulus nélkül.
Nagyon hatásos, jellemzetes szobor. Mentes minden hatásvadász trükktől, ami valljuk be élete, és talányos halála nagyon odakínál. Hiányzik belőle minden pátosz. Semmi nem utal származására, mégis árad belőle a méltóság, amely nem a királyi pompa, hanem a puszta megjelenéséből árad.
A szobrot 1908 október 12-én, maga I. Ferenc József avatta fel, erre az időre felfüggesztve a regulát, mi szerint a trónörökösnek még a neve is tabu az uralkodó jelenlétében. Meg a másikat, hogy a király szobrot nem avat fel, különösen a család tagjaiét nem. Ligeti Miklós Vaskoronarendet, és valami előnevet kapott, ami a díszmagyar viselésére jogosította fel, ezért az alkotásáért.
Erzsébet királyné szegedi szobrához hasonlóan, Rudolf szobrának sem ér itt véget a sorsa. 1949-ben ideológiai megfontolásokból eltávolítják a Városligetből, de szerencsére nem olvasztják be. A szobortemetőben porosodik, mígnem a Nagybereki Állami Gazdaság akkori igazgatója rá nem talált a ’70-es években. A volt munkatáborból átalakítva, reprezentatív vadászcentrumot hozott létre, és ide keresett a témához kapcsolódó műtárgyakat. Így került inkognitóban, mint „A vadász”, Balatonfenyvesre Rudolf trónörökös.
1995 decemberében, nagyon csendesen, kissé eldugott helyre került vissza a Városligetbe, nem az eredeti, de nagyon mutatós fekvő mészkő talapzatra.

A szobrot eredetileg 1908. október 12-én leplezték le a Stefánia úton. (Egy másik bejegyzésemben korrigáltam már, hogy a megnevezés ma megtévesztően hat: akkoriban Stefánia útnak hívtak folytatását, a Ligeten átvezető mai Olof Palme sátnyt is.) 1949-ben lebontották, a Kiscelli Múzeum tulajdonába került, raktárban őrizték, 1982-ben Balatonfenyvesen, a Nagybereki Állami Gazdaság irodaháza előtt állították fel. A XIV. kerületi önkormányzat 1992. december 30-i ülésén döntött a szobor újbóli felállításáról, amire végül 1995. december 14-én került sor jelenlegi helyén, az Olof Palme-ház hátsó homlokzata előtti parkrészben.

---