A Szabadkán végződő szecessziós körút nagy meglepetése volt a város leghíresebb éttermének kerthelyiségében hirtelen felbukkanó szobrok sokasága. Hiába készültem rá, hogy előbb-utóbb belebotlok néhány olyan alkotásba, amit már ismertem a lapról és kíváncsian vártam a személyes találkozást. Azt nem gondoltam, hogy itt, az ismert, de nem olcsó, mégis népszerű étterem kertjében találom a már ismerteket is, de több olyat is, amire nem számítottam. Sőt olyan modern alkotások is "hevertek" az asztalok között vezető út mentén, amiknek lefotózására már nem is jutott idő.

A Csavargó a bejárattal majdnem szemben lévő kerítésen ül – lábát lógázva. Fején svájcisapka, öve nem más, mint egy kötél, ami csapzott ruháját fogja össze. Egyik, mezítlábas jobb lábát hanyagul veti keresztbe a másikon, cipője a földön külön életet él (nahát, hiszen ez is bal!!).
A vendégek közt araszolva a teljes látványt nem lehetett befogni, míg a csoport is lendületesen közelített a szemközti kijárat felé, siettem.
A figura csak megerősít abban, hogy a bejáratnál a vendégeket fogadó szaxofonos ember valóban utcazenész, így ők összetartoznak... persze alkotójuk is megegyezik.
Sem a csapzottság, sem a szemtelennek tűnő, sőt flegma arckifejezés (sem a többi szobor témájának "kakofóniája") nem zavarta a helyben étkező-szórakozó vendégeket. Talán az sem, hogy a csoport gyors iramban rohant át közöttük a másik oldalon felfedezésre váró Raichle-palota felé.

---