A mohácsi csatavesztés után a Mezőkeresztesen, 1596. október 26-án lezajlott csata a török elleni 15 éves háború (1591-1606) egyik legnagyobb összecsapása volt.

"Mezőkeresztesnél nem egyszerűen két hadsereg, hanem két nagyhatalom, két politikai rendszer, két kultúra, két vallás, egyszóval két világ, a Kelet és a Nyugat csapott össze."

A városban évente megemlékeznek a mezőkeresztesi csata évfordulójáról. Veszteség ellenére jelentős esemény volt.

Az emlékmű koszorúzása után Faragó Zoltán - Nomen est omen - helyi fafaragó alkotásaival szépült a város.
Három fa fejszobrot avattak a főutcán. Betyár, botos pásztor, juhász fejeket faragott a Zoltán bácsi, akit felkerestünk otthonában. Egyetlen szerszáma van, egy bicska, csak ezt használja a szobrok és a botok faragásakor.
Remekül sikerült (főleg) az első arc kifaragása a fa adta erezetek nagyszerű kihasználásával (nyitókép). Az arc vonalait a fa erezete festményszerűen fejezi ki.

Szívesen fogadott minket, mesélt-mesélt munkáiról, kiállításairól, nagy örömmel mutatta alkotásait, de legösszefogottabban a róla megjelent sajtó tudósít:
" Hiszem, hogy a jól végzett munka mindennek az alapja, s vallom, hogy örömet lehet benne lelni. A fa, mint anyag, s mint az élő természet része mindig is közel állt hozzám. A faragás mára az életem szerves részévé vált. Sokszor szó szerint az éltetett, hogy magamnak tetsző dolgokat készíthettem fából… Árva gyerekként nőttem fel, nagyszüleim neveltek. Nagyapám dinnyecsősz volt. Vele és a szomszéd gazdálkodóval sokat jártam a határba. Minden munkát ismertem: lovat vezettem ekekapázáskor, aratáskor kévéket gyűjtöttem és még sorolhatnám. Sokszor elnéztem a régi parasztembereket, s az volt az érzésem, hogy együtt élnek, lélegeznek a természettel, részesei annak. Néha úgy tűnt számomra, hogy nem is a föld tartja el őket, hanem ők a földet, hiszen ők gondoskodtak végső soron minden természeti adományról. E régi, egyszerű emberek arcait igyekszek visszahozni a múltból műveim segítségével.”

---