2017-es erdélyi utazásaim fontos szobrairól beszámolva a blogomon szót ejtettem a székelyudvarhelyi Kultúrház szinháztermi foyer-jének falán látható, Kodály Zoltánnak emléket állító, Szervátiusz Jenő készítette színezett fa domborműről, azzal a megjegyzéssel, hogy ez olyan rendkívüli dolog, amit a néző nemigen fog gyakran látni. Egy évnek kellett eltelnie, és rábukkantam egy másikra, az itt láthatóra, a Soproni Egyetem főépületében, az I. emeleten lévő tanácsterem bejárata melletti nagy méretű munkára, amely minuciózus naivitásával pontosan ugyanolyan mellbevágó és meglepő dolog, mint a székelyudvarhelyi kép.

A kép története a Bartók Béla elmondásában oly jól ismert, eredetileg egy román népi kolindán alapuló Cantata profana történetét meséli végig, jobb oldalán az immár szarvassá változott kilenc fiú, bal oldalán, de középponti szerepben az íját leeresztő "öreg apó" látható, Szervátiusz Jenő a kép bal oldalára, más alakok mellé pedig félprofilban a fiatal Bartók Bélát is felvázolta (ahogy az említett székelyudvarhelyi táblán Kodály látható). A hét méter hosszú, két és fél méter magas táblakép két oldalán, két fatáblán helyet kapott a kolinda Bartók fordította, a tenorszólós, zenekari kíséretes kórusmű alapját képező szövegének kezdő, illetve befejező, egész pontosan a záró két szakasza is, amely Bartók felolvasásában lemezen vagy az interneten könnyedén végighallgatható; az a nem egészen négy perces felolvasás biztos, hogy a tíz legjobb magyar dolog között van, úgy értve, a tíz dolog egyike, amiért érdemes magyarul tudni. (https://www.youtube.com/watch?v=5qz0d0Prsqo )

Mikor ellenőriztem, hogy vajon fenn van-e már a mű a Köztérkép gyűjteményében, szembesültem a fafaragásos színezett dombormű budapesti változatával (lásd a kapcsolt műlapon). A megtalálás mindenesetre választ ad egy kérdésre, Szervátiusz Jenő teljesítette eredeti megbízását, a táblakép 1980 óta a helyén áll, akkoriban, a Soproni Faipari Egyetemen ez az elhelyezés igencsak helyénvaló volt, quod erat demonstrandum módon, létrejöttével általában világított rá a faanyag művészi célú felhasználására. Mi több, ez a változat kidolgozottabb, kiszínezettebb, gazdagabb árnyalású, mint a budapesti Zenetörténeti Intézet Haydn-termében látható verzió, bár azt saját szemmel még sosem láttam. Sajnos, az artportal Vera által hivatkozott adatai már nem hozzáférhetőek, de a két oldalra elhelyezett szövegtábla is megerősít abban, hogy ezt a soproni darabot kell ősváltozatnak, első műnek tekintenünk.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a telefonommal készült emlékeztető funkciójú képek jobban sikerültek, mint a fényképezőgéppel készítettek, de ha majd múlnak az évek, azok közül is fogok feltölteni.