Illyés Gyula halálának (1983) húsz éves évfordulója előtt merült fel a síremlék készítésének a gondolata. Először volt egy nyilvános pályázat, és aztán meghívásos pályázat. Illyés Mária felvetésére vett részt a pályázaton Farkas Ádám, aki az Illyés családdal gyermekkora óta kapcsolatban, barátságban állt. Farkas Ádám akkor elment a temetőbe, és megnézte hol van a hely:
"Nagyon jó hely, de ott pontosan vele szemben van valamelyik kommunista, budapesti tanácselnöknek a rideg, nagyon kemény sírja. Szocreál, nagyon rideg, és temetői dolog, ami egy kicsit taszító. Visszagondolva Illyés személyiségére, az volt az érzésem, hogy valami színt kell belevinni a síremlékbe. Azon kívül nekem Tihany révén eszembe jutott az almádi, vörös kemény homokkő, amivel be van a part töltve, illetve hullámtörőnek ott vannak. Ez a kő számomra kicsit az Észak-Balatonnak a szimbóluma, a melegségével, a szívósságával. A fagy nem ront semmit rajta, a víz hiába veri, a hullám semmit nem rombol rajta. Faragható, de mint a köszörű olyan, a vésőt lekoptatja. Nagyon szívós, kemény, és ugyanakkor meleg tapintású és hangulatú kő. Arra gondoltam, hogy valamilyen horizontális síremléket készítek, ami beültethető növénnyel. Maga a felirat meggörbült írógéplap szerű dolog legyen. Arra is gondoltam még, hogy egy olyan motívumot kellene belefaragni a tetejébe, ami kicsit rokon a népi faragásokkal, szőlő vagy növény minta, ami körbefutja. Kívül egy rusztikus, kicsit fakéregre, vagy tömör kőfelületre emlékeztető művet képzeltem, mintha a földből emelkedett volna ki.
Miután megkaptam a megbízást, elmentem Almádiba, de nem lehet hozzájutni ehhez a kőhöz. Balatonrendesen van egy bánya, ahol ugyanezt a követ bányásszák, de csak természetvédelmi célokra. Megkerestem a bánya igazgatót, és elmondtam neki, hogy nekem Illyés Gyula síremlékéhez kellene ebből a kőből, úgyhogy tudom, hogy nem adnak el, de mégis nekem adjanak el x tömböt. Beleegyezett. Kint a bányában lefúrtam, lerepesztettem azokat a darabokat, amik kellettek a síremlékhez. Tihanyban faragtam meg, a Képzőművészeti Egyetem művésztelepén, az apátság régi majorjában. Van ott egy fantasztikus, gyönyörű épület, egy hajdani levendulaszárító, és az alatt faragtam meg teljesen egyedül. Nem emlékszem már mennyi idő alatt, egy hónapot, talán hat hétet dolgoztam rajta, ami egy kicsit szakrális dolog volt. Teljesen egyedül abban a levegőben, azokkal az illatokkal, ami Tihanyba van. Hazahoztam utána, és itthon még illesztettem, pontosítottam egy kicsit. Aztán elszállították a temetőbe, a betűket is ott faragtuk be. Nem sokkal az évforduló előtt állítottuk föl, október közepe táján. Ezt nagyon szerettem végigcsinálni. Belehelyezkedtem lelkileg és szellemileg, ami nagyon sokat jelent."

---