Néhány éves restancia. Már nem is emlékszem, miért indultam el Budakalászra. Talán éppen csak kirándulni, egy Pest-környéki település felfedezésére. Volt is eredmény, elsőként éppen ez az érdekes és egyedi dombormű, ami meglepetésként bukkant fel a Damjanich utca elején, megbújva egy terméskőfal mélyedésében.

Sem ott, sem hazaérkezésem után nem hittem a szememnek. A szignó beazonosítása szerint az alkotó Simó Ágoston, akinek még egy hasonló domborműve található a művelődési házban – mint ahogy az a kapcsolt lapon is látható. Az ábrázolt portrék megformálása egyedi, a kis alkotásokon meglátszik az alkotó gondossága, igényessége, hiszen nem "csak" arcképet, karaktereket is látunk.

Damjanich János, Jovan Damjanić (1804–1849) honvéd vezérőrnagy, az aradi tizenhárom vértanú egyike. "Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a cs. kir. hadsereg e szerb származású katonája; vezetett zászlóaljat, és hadsereget is. A szabadságharc számos szép győzelme köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett (eltörte a lábát), és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból.
Kötél általi halálra ítélték, majd az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”"

---