Aktualitás és restancia vitt idén a sírkertbe. Látogatásom máshogy alakult, mint általában, valahogy másmilyenre sikerült tekergésem is, vagy én voltam más varázslat hatása alatt.
Olyasmiket láttam meg, amik mellett többször elmentem. Most pedig József Attila jutott eszembe, asszociáció: "...már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen..."

Ez a síremlék "időtlen idők", minden esetre ismeretlen dátum óta áll a 36-os parcellában. Most ránézve, beugrott, tessék, egy Horvay-alkotás! És igaz, hiszen közelebb érve nehezen, de megtaláltam a szignót!

Szignó ide, vagy oda, hazaérve mégis megszeppentem. Szokásos olvasmányomban, a Budapesti Negyed "Kerepesi temető"-t feldolgozó különkiadásában a síremléket nem találtam. Átfutottam Lyka Károly könyvét (Szobrászatunk a századfordulón), ill. annak temetői művészettel foglalkozó fejezetét is, ott sem találtatott.

A szerencse: éppen beinvesztáltam a legújabb kiadású, minden korábbihoz képest kiegészített kiadványba (ld. első forrást), ahol igazolást kapott a szignó is.

Rövid ismertetőt is kaptam az itt nyugvóról, ill. bővebben a sírkert honlapján: jogászként királyi alügyész, koronaügyész-helyettes. volt, született Nógrád megyében/Karancsberény, 1859-ben, élt 1923. februárjáig, meghalt Budapesten. Sírja 2001. óta védett.

Szép az alkotás. A kereszt tövében kuporgó nőalak szomorúságot mutat. A gyász megjelenítése, de nem a szélsőséges, pátosszal teli sirató jelenet. Az itt maradt földi szépség mindössze egy lepelbe burkolózik, az lecsusszan és látni hagyja nőiségének részleteit. Hajkoronája lazán kontyba tűzve, kezét egymásba fonja, de talán még csak nem is imára kulcsolja. Gyászol.

---