Az iszkaszentgyörgyi kastély és a hozzá tartozó birtok 1870-ben, egy házasság révén került a Pappenheim grófok birtokába. Az épületegyüttes nagy átalakítója Pappenheim Szigfrid volt, aki 1904 és 1909 között jelentősen kibővítette a kastélyt nyugati irányban - e munkálatok költségeit feleségének, Károlyi Erzsébetnek a hozománya fedezte. Az új szárnyakat a századforduló müncheni későeklektikájának legjelentősebb építésze, Gabriel von Seidl tervezte, a szobormunkákat pedig Vögerl Alajos kőfaragómester végezte.

Az épületbővítés mellett átalakították a kastélyhoz tartozó parkot. A grófi házaspárra nagy hatással volt az Angliában töltött idő - ott ismerkedtek meg a Nyugat-Európában egyre divatosabbá váló "formal garden"-ekkel, és elhatározták, hogy saját birtokukon egy úgynevezett francia kertet alakítanak ki. A Schusstig nevű főkertész által tervezett teraszos kialakítású és geometrikus elrendezésű új kert négypilléres kapujának (francia porta) belső oszlopaira - hogy onnan hirdessék a külvilág felé a nemzetség hírét - címerpajzsokat tartó sas-figurák kerültek: baloldalon a Pappenheimek kiscímere (pajzs, négybe osztva, az egyik átlós részben keresztbe tett kardok, a másikban pedig "vas sapkák"), jobboldalon pedig a Károlyi családé (egy szívet evő karvaly, körülötte körülötte koronás uroborosz vagyis saját farkába harapó sárkány) látható. Minden bizonnyal e szobrokat is Vögerl Alajos kőfaragómester készítette.

Sajnos az idő foga alaposan megrágta a szobrokat - az egyiknek a feje, a másiknak az egyik szárnya és az "arca" hiányzik. Már kisgyerekkoromban is - mikor néhai nagyapámmal olykor arrafelé kerékpároztunk - ilyen állapotban voltak. De vajon mikor sérültek meg a szobrok? Egy 2011-es tanulmányban^[1] a következőt írják: "Sajnos az utóbbi időben a sasok feje és szárnyai a természeti hatások miatt letöredeztek és eltűntek". Azonban nemrégiben levélváltásba kezdtem Reichardt Balázzsal, kinek dédnagyapja, Mayer István (1896-1931) a gróf első inasa volt. Az egyik levelében elmesélte, hogy édesanyja gyerekként az egyik sas nyakában ült - ez az ötvenes évek második felében történt, és már ekkor is hiányoztak a fejek, ráadásul akkoriban az egyik pillért a kőmadárral együtt teljesen benőtte a borostyán.

Tehát már az ötvenes években csonkák voltak a szobrok, így feltételezhető, hogy azok korántsem a természeti hatásoknak köszönhetően sérültek meg, hiszen a minőségi műkő rendkívül tartós anyag. A II. világháború idején a finn nagykövetség kapott helyet a kastélyban, majd a finnek után, a nemesi család is elhagyta a birtokot. Közvetlenül a háború után a szovjet csapatok használták kórházként az épületet, és ki tudja, vajon miért bűnhődtek a sasok - az alcsútdobozi Habsburg-kastélynak például csupán a gyűlölt Romanov név miatt kellett pusztulnia: mikor a szovjet katonák megtudták, hogy az építtető József nádor első feleségét Alekszandra Pavlovna Romanovának hívták, felgyújtották az épületet. Ha ennyi elég volt ahhoz, hogy a gyönyörű alcsúti rezidencia a tűz martalékává váljon, bármilyen ürügy elképzelhető, ami az iszkaszentgyörgyi sasok megrongálását illeti - tán a szintén gyűlölt Harmadik Birodalom címerállatával azonosították a szobrokat.

Az Amadé-Bajzáth-Pappenheim-kastély és parkja - tehát annak kapuja is - műemléki védelem alatt áll.^[2]

---