A két párizsi és a milánói diadalív ugyanazon eredettel büszkélkedhetnek, szinte egyidejűleg emeltettek, és szinte azonos tényekre emlékeztetnek. ^[8]
Méreteiben a Carrousel-diadalívhez hasonlitható ez a milánói szigorú és impozáns háromkapus emlékmű a tágas kör alakú Piazza Sempione közepén, ahonnan a párizsi bulvárok mintájára tervezett Corso Sempione fákkal övezett széles sugárútja ideálisan a "fények városába" vezet. A Vöröskereszt önkénteseként Olaszországba, majd sebesülten Milánóba érkező Ernest Hemingway meggyőződésének, miszerint a milánói diadalív a párizsiakhoz vezetne, nincs valós alapja (A Moveable Feast, 1964. Magyarul: Vándorünnep, 1966.) ^[5]
Az Arco della Pace a lombárd város egyik legfontosabb neoklasszikus emlékműve, mely 1806-1859 között épült. A három ív alakú nyílással ellátott, hatalmas korinthoszi oszlopokkal tagolt 25 méter magas és 24 méter széles diadalív oldalát, homlokzatát és átjáróját díszítmények, domborművek és szobrok ékesítik. Tetején bronz diadalkocsi van négy lovasszoborral. A tervező és építő neve a két oszlop között olvasható: architetto Cagnola. Az építést Luigi Cagnola halála után Francesco Peverelli és Francesco Londonio ^[1] fejezte be. Az ikonográfiáért, a szobrászati művek témájáért Camillo Pacetti felelős, a szobrászokat is ő választotta ki a dísztésekhez.
A Béke-kapu elődjét, a fából készült ideiglenes diadalkaput ^[11] 1806 januárjában emelték a mai Corso Venezián (korábban Porta Orientale) a városba érkező Eugène de Beauharnais és felesége fogadására. ^[4]
1807-ben megkezdték a vele építészetileg és formailag megegyező végleges fehér márványkapu, a diadalív építését a Sforza-vár mögött. A munkálatokat maga Bonaparte Napóleon is felügyelte. ^[4] Az Arco della Vittoria a jénai csatában (1806. október 14.) győztes francia csapatoknak volt hívatott emléket állítani. Építése azonban az Itáliai Királyság bukásával (1814), és Napóleon waterlooi vereségével (1815. június 18.) megszakadt és csak 1815-ben, I. Ferenc osztrák császár, magyar király kezdeményezésére folytatódott, de ekkor már nem Bonaparte Napóleon, hanem a bécsi kongresszus (1814-1815) emlékére. Újabb megszakítás után Ferenc császár 1826-ban elrendelte az emlékmű befejezését. Az európai nemzetek közti békének szentelt diadalívet pazar cerimónia közepette avatták fel a Lombardia vaskoronájával ^[10] frissen megkoronázott I. Ferdinánd, V. Ferdinánd néven magyar király elnökletével 1838. szeptember 10-én. Azóta a kapu a korábbi Arco della Vittoria (Diadalív) helyett az Arco della Pace (Béke-kapu) nevet viseli, mely akkor az alábbi ajánlással volt ellátva:
IMP . ET . REGI . FRANCISCO . I . AUGUSTO / ADSERTORI . PERPET . FAUSTITATIS . PARENTI . PUBLICO / PACE . POPULIS . PARTA / LANGOBARDIA . FELIX . D . D /
illetve
IMP . ET . REGIS . FERDINANDI . I . AUGUSTI / AUSPICIIS . FAUSTISSIMIS . ARCUS . PACIS / A. SOLO , EXSTRUCTUS . A. MDCCCXXXVII / RAINERIO . ARCHID . AUGUSTA . V. S. REGENTE / COM . FRANC . ARTIG . PRAES . PROV . MARCH . ALOIS CAGNOLA . ARCHIT
Az osztrák részről Gyulay (Gyulai) Ferenc táborszernagy által vezetett magentai csata
https://www.kozterkep.hu/40125/magentai-csata-emlekmuve után négy nappal, 1859. június 8-án III. Napóleon és II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király a tömeg éljenzése közepette e diadalív alatt vonult be Milánóba, de ezt megelőzően, az 1848-as Ötnapos felkelés idején https://www.kozterkep.hu/38185/otnapos-felkeles-emlekmuve itt vonultak be a szárd-piemonti sereg élcsapatai is a felkelők segitségére. Még ugyanabben az évben, ti. 1859-ben, I. Ferenc és I. Ferdinánd nevét heyettesítették a felíratos táblán III. Napóleonéval, illetve II. Viktor Emanuelével a jelenlegi epigraf szerint:
"Entrando coll'armi gloriose / Napoleone III e Vittorio Emanuele II liberatori / Milano esultante cancellò da questi marmi / le impronte servili / e vi scrisse l'indipendenza d'Italia / MDCCCLIX"
illetve
"Alle speranze del Regno Italico / auspice Napoleone I / i Milanesi dedicarono l'anno MDCCCVII / e francati da servitù / felicemente restituirono / MDCCCLIX".

Az oszlopok fölött lévő szobrok a Lombard–Velencei Királyság négy fő folyóját személyesítik meg. Benedetto Cacciatori (Pó és Ticino) és Pompeo Marchesi (Adige és Tagliamento) a folyók karakterét ragadták meg.
Az É-Olaszország nagy részét átszelő, majd a tengerbe torkolló széles folyót megszemélyesítő Pó figurája hullámzó vízáradat közepén fekszik, jobbjával a hajózást szimbolizáló evezőt tart;
A Ticino testének alsó részét  lepel takarja, baljával egy bőségszarút tart, jelezve a mesterséges csatornáknak köszönhető termékenységet a Lombard földeken;
A  kövek között áradó Tagliamentót szimbolizáló algákkal koronázott alak majdnem fekvő helyzetben van, a sziklák között megtörő vízet nézi, mozdulata határozott, egy törött evezőt tart a kezében (restaurálás alatt);
A csendesen áramló, mezőket és gabonaföldeket megtermékenyítő folyót, az Adigét megszemélyesítő szobor fején virágkoszorú van.
A zárókövek büsztjei a Corso Sempione felé Milánó (Claudio Monti), a kisebbek a Csillagászat (Giovan Battista Comolli) és a Múzsa (Giovanni Antonio Labus) jelképei.
A város felé középen lévő a Lombard-Velencei Királyságot személyesíti meg (Giovan Battista Comolli), oldalt Ceres, az anyai szeretet istennője (Luigi Marchesi), és Pomona, a gyümölcstermésért felelős istennő (Antonio Pasquali) ábrázolásai vannak. ^[8]

---