A város fölé emelkedő szőlőhegyek egyikén (Csonka-domb), már messziről látható a Szentháromság-kápolna fehér tornya, amelyet a törökök kiűzésének emlékére az Esterházyak gazdatisztje, a Gludovácz-családfő építtetett 1728-ban.^[1]
Szentháromság vasárnapján (Pünkösd utáni első vasárnap) és az Őrangyalok ünnepén (október 2-a) ünnepi szentmisét tartanak itt.

A torony fülkéjében nagyméretű, a „megszokott” Szentháromság ábrázolásoktól eltérőt látunk.
Az Atya, önmagára mutat, a Credo szavai jutnak eszembe: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól,
valóságos Isten a valóságos Istentől.”^[2]
Jobbján a Fiú, aki „Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.”^[2]
Mindkettejük lába alatt a föld, mert „újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat
és országának nem lesz vége.”

A szakállasan ábrázolt Atya és a Fiú is az „égre” tekint. Ahova nekünk is tekintenünk kell, mert a felfelé,- az égre néző ember túlmutat önmagán. Az életünk is több mint a földön leélt éveink száma.
„Ha az égre nézünk, (…) átérezzük, hogy a földön túl ott az egész kozmosz, amelynek méretében, törvényeibe még csak belepillantani is alig tudunk. A mindenség mélyén pedig ott érzünk valakit, akinek nem közömbös az életünk, aki minden nyomorúságunk ellenére ismer és szeret minket.”^[3]
Nem látjuk a Szentlelket megtestesítő szimbólumot (galamb), de valljuk, „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik,…”^[4]

A Szentháromság ábrázolása (minden más témánál inkább) csak megközelítően, szimbolikus eszközökkel lehetséges, s így is szinte megoldhatatlan feladat a képzőművészet számára, mert egyszerre kell láthatóvá tennie az egységet és a háromságot. (…)” ^[5]

A Széchenyi-díjas Barsi Balázs OFM atya gondolatai illenek ide:
„Ha az Atyaisten kevesebbet adott volna szent Fia által a benne hívőknek, mint magát a Szentlelket, akkor az egész kereszténység mítosz lenne csupán, olyan szóbeli ígéret, amelyre semmilyen komolyan vehető garancia nincs; elvont filozófia, utópia, sőt végső soron ámítás, mert miközben beteljesedésről beszél, minden marad a régiben: Isten fenn trónol az egek egei felett, az ember pedig lenn a porban tengeti napjait, míg porrá nem válik maga is. De minthogy örökségünk foglalója maga a Szentlélek, a legnagyobbat kaptuk: az Atya és a Fiú közös életét, erejét és dicsőségét. Isten a maga legbensőbb életét éli bennünk, de nem úgy, mint ahogy a konszekrált ostya benne van az áldoztatókehelyben, hanem úgy, hogy minket von be a Szentháromság közösségébe.

A Szentlélek azzal, hogy hitet támaszt bennünk (s ennek köze van a feltámasztáshoz, mely szintén az ő erejében ment végbe), Jézus istenfiúságában részesít, s így az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket. A remény által olyan bizalmat ébreszt bennünk az Atya iránt, mint amivel Jézus, az emberré lett Fiúisten bízott az Atyában, még a kereszten haldokolva is. …”^[6]

---