Kodály Zoltán (1882–1967) zenei életünk egyik legmeghatározóbb alakja, a modern zeneoktatás alapjainak megteremtője volt. Életrajza olvasható a Wikipedia oldalán http://hu.wikipedia.org/wiki/Kod%C3%A1ly_Zolt%C3%A1n

Ma 'Kodály-napom' volt, a nevét viselő Általános Zeneiskolában jártam.
Ajándékba kaptam az iskola fennállásának 50. jubileumi évfordulója alkalmával megjelent kiadványukat. Ebből idézek egy visszaemlékezést egy régi, iskola-béli tanulótól, aki most tanszékvezető egyetemi tanár.

'Kodály Zoltán... Többször is meglátogatta az iskolát, először talán akkor, amikor elsősök lehettünk. Emlékszem, Irma néni a kezével szolmizáltatott el velünk egy ismeretlen dallamot és Kodály őszinte ámulattal hallgatta. Talán két évvel később, egy másik látogatása végén történt a következő: Kodály kíváncsi volt, hogy egy nehéz dallamot, amit ő elfütyül, el tud-e valaki énekelni. Ő már nem vállalkozott az éneklésre. Elfütyülte, és én utána énekeltem. Talán akkor már nem hamisan, mert Kodály nem tűnt elégedetlennek, sőt váratlanul lehajolt és puszit adott...'

Azért választottam ezt az idézetet, mert a Budai Várban járva, szobrát szemlélve - magányosan ugyan -, de épp olyan emberközelinek láttam, mint ahogy ez a pár sor megemlékezik róla.

Varga Imre szobrászművész két szobrot készített Kodály Zoltánról, ill. még egyet, ami ugyancsak őt ábrázolja Bartók Bélával - mindegyik látható a Szoborlapon. Életrajzi adatai és munkássága az Alkotótárban elérhető.

Eredetileg 1982-ben a Bécsi kapu melletti Európa parkban állították fel a szobrot. Az archív képek még ezen a helyszínen készültek.
Utóbb kiderült, hogy ez a hely nem bizonyult jónak, mert kiesik a Várba tartók látóköréből. Az eldugott ligetben a mű lassan, de biztosan el kezdett pusztulni, a szobrot összefújkálták, kezéből ellopták a mezeivirág csokrot, a környezete elgazosodott.
Felújítást követően 2003-ban került jelenlegi méltóbb helyére, a Püspökkertbe. Az új talapzat egy hosszú mészkőlap, mely úgy lett kialakítva, hogy a látogató leülhet Kodály mellé.