Ahogy a kapcsolt lapon is olvasható, 1995-ben borovi fenyőfából faragott síremléket állítottak Szabó Lőrinc (1900–1957) költő-műfordító sírjára. A mű alkotója Csóti Gábor faszobrász. Állíttatta a költő emlékét ápoló, nevét viselő alapítvány.
Sajnos, az idők során a síremlék – annak ellenére, hogy alkotója többször is felújította – megadta magát az időnek. Az alapítvány mindent megtett, hogy a tönkrement síremléket, aminek posztamense "teljesen elüregesedett és a felső részen is kezelhetetlen repedések, korhadások jelentek meg" pótolja. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság támogatását kérő levelükben írják: "... a rendbehozatal során olyan megoldásra van szükség, amely megőrzi a Csóti Gábor által készített és megszeretett formát, természetes anyagú, de nem igényel további karbantartást, kezelést." Ezért az új alkotást, aminek elkészítésére Páljános Ervint kérték fel mészkőből képzelték elkészíttetni. ^[1]
Én úgy érzem, a kitűzött cél teljesült, az alkotás visszaadja az eredetileg megálmodott formát és szellemiséget, a költő világát. Így most is igaz rá az első avatáskor, a beszéd végén mondott néhány mondat, ami indításként Szabó Lőrinc "viszonylagos halhatatlanságba" vetett hitét említi. "Ez igazi üzenete. Hogy bennünk, túlélőkben és túlélőink túlélőiben hatványozza tovább magát, hogy belénk építse, ránk örökítse, aki volt. Hogy oly műveket hozzon létre, amelyeknek tündöklő jegyében lehetséges - mi több: kötelező - az egyetértés bal és jobb, anyagelvű és eszményhitű , népnemzeti és urbánus közt. Az előttünk magasló fejfa efféle kézfogásra buzdít. A művész talán Illyés Gyu­la költeményét próbálta fába faragni: Nem esdekel: nem önmagáért esdekel.. — / Ne így. ne így mégsem egymással, emberek."^[2]

---