A hír november végén ért el, még időben: négy szobrot avattak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Ludovika Főépületében. Az egyetem sajtó osztályán rögtön fényképezési engedély kértem. Azonnal érkezett a válasz, de az elfogadható időpontra sajnos várni kellett. A négy szobor négy történelmi személyiséget idéz, akik – olvasom: az egyetem négy karát jelképezik.
Ahogy az avatáson az NKE rektora fogalmazott, a szobrok elkészíttetésének célja az egykor itt állt alkotások pótlása. Idézve: „a Ludovika múltjának, hagyományainak adósai vagyunk, és ezeket az adósságokat azzal próbáljuk leróni, hogy az intézményben valaha állt szobrokat, az itt kiállított műalkotásokat visszaszerezzük, vagy újra kiöntjük, hogy általuk egy jelenleg érvényes kerek, egész történetet mondjunk el mindenki számára, aki erre a campusra ellátogat.”^[1]
Rövid összefoglaló az avatásról tudósító cikkből: Nagybaczoni Nagy Vilmos (1884–1976) "vezérezredes, honvédelmi miniszter, katonai szakíró, aki hadnagyként végzett a Magyar Királyi Ludovika Akadémián 1905-ben."^[1] Az érdeklődők ennél többet tudhatnak meg a személyiség, a katonai szakíró tevékenységéről, munkásságáról a második forrás összefoglalójából, ahonnan én csak szemelgetek.
Tanulmányait, rövid katonai pályafutását pl. átnézheted ott. Életrajzának rövid összefoglalójából nem, de később kiderül, hogy a Tanácsköztársaság ideje alatt a Vörös Hadseregben szolgált mint vezérkari őrnagy, ahol szükség volt katonai tudására az ország területének védelme érdekében. A korszak lezárása után pályafutása folytatódott a magyar királyi honvédségben – olvasom a Vezénylő főtiszt fejezetében, u.itt további katonai előremenetelének lépéseit a vezérezredesi előléptetésig.
57 éves korában (1941) váratlanul nyugdíjazták, amiből az következne, hogy karrierje véget ért. Ám a következő évben Horthy felkérte a honvédelmi miniszteri posztra. Sajátos életszakasz következett, amikor ebben a közegben olyan intézkedéseket hozott, ami karakteresen szemben állt a minisztériumi tisztikar, és több politikus véleményével. "...akadályozta a hadseregen belüli antiszemitizmus és a munkaszolgálatosokkal való embertelen bánásmód érvényesülését. Élesen tiltakozott az ellen, hogy a németek kérésére 10 000 magyar zsidó munkaszolgálatost küldjenek a szerbiai Bor rézbányáiba küldjenek. 1943 februárjában határozottan ellenezte, hogy eleget téve a németek követelésének, magyar csapatokat küldjenek a Balkánra." Így veszélyes lett ellenfelei számára, akik támadták is.
Mivel támogatás, vagy védelmet nem kapott sem a kormányzó sem a miniszterelnök részéről, lemondott.
Döntését követően "Nehéz évek" következtek, amiben a szélsőjobb, majd az új rendszer támadásai egyaránt méltánytalanul érintették. Ez a helyzet lassanként – közbenjárásra oldódott, ill. ebben az időben történt, hogy a Jad Vasem Intézet – a magyarok között az elsők között – neki ítélte (1965) a „Világ Igaza"-díjat.
A visszaemlékezés végén Nagy Vilmos munkáiról és emlékezetéről – ez az 1990-es politikai változások után vált lehetővé – lehet olvasni.

---