A XX.-ik század második felének jelentős, határozott erdélyi, katolikus hitszónoka volt a konok, Márton Áron-i elvek vonalán haladó Ft. Hajdó István főesperes, a szókimondó, a cselekvően közössége szolgálatában állt pap. Élete utoltó öt évét, nyugdíjas lelkészként szolgálta az udvarhelyszéki Lengyelfalva katolikus közösségét, ahol olyan elismerő szeretetet kapott híveitől, hogy kiérdemelte egy markáns mellszobor állítását tiszteletére, példaképként a jelen és a jövő számára.
Hajdó István a közeli Bogárfalván született 1942 decemberében. A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola elvégzése után szentelte pappá szentéletű Márton Áron püspük 1968-ban. Ezt követően papi szolgálatát Nyikómalomfalván kezdte, majd 1978-1985 között Gyergyóújfaluban volt plébános. Huszonegy évig, 1985-2006 között Gyergyószentmiklós főesperes-plébánosaként fejtett ki jelentős hitbeli, nemzettudatot serkentő, építő munkát. Templomokat, székelykapukat építtetett, faragtatott és ezzel a rábízott közösséget kovácsolta. Lengyelfalván hunyt el 2011-ben, az általa felújíttatott templom kertjében helyezték örök nyugalomra. 2012 nyarán avatták fel ezt a mellszobrát tisztes ünnepség keretén belül. A szobrot megszentelő Ft. Tamás József segédpüspök "évfolyamtársként emlékezett arra a paptestvérére, aki a „szó kardját mesterien tudta forgatni”: beszélt a szemével, gesztusaival és tudott hatni az érzelmekre is. Aki nem csak a szónak, a tettnek az embere volt; ugyanakkor a hűségé és az igehirdetésé. Vonzóan tudott hatni a fiatalokra. Akik ismerhették, megérezték: van valami több annál, mint élni és meghalni." A szoboravatás után egy emlékszobát is felavattak a sokak által tisztelt esperes emlékére, prédikációit kötetbe foglalták.
2005 Pünkösdszombatján a csíksomyói búcsú szónoka volt. Hadd álljon itt egy részlet az akkor elmondott céltudatos, hiterősítő beszédéből:
"Egy nemzet akkor álmodhat a jövőről, ha elfogadja a bölcsőt és visszautasítja a koporsót.
Farkaslakára vittem anyaországból érkezett egyetemistákat. Tamási Áron portáját tekintettük meg. Amikor meglátták a fenyőfából készült ősi bölcsőt, körbefényképezték és ujjongtak, milyen szép ez a bölcső. Én odaálltam a bölcső elé és azt mondtam: ez a bölcső nem szép. Megdöbbenve néztek és ajkukon a nagy kérdés: hogy mondhat egy pap ilyet, hogy a bölcső nem szép. Így válaszoltam: „ez a bölcső akkor volt szép, amikor a Tamási édesanya tizenegy gyermeket ringatott benne”.
Nemzetünk feltámadása akkor jön el, amikor Krisztus letelepedhet a család és a nemzet életében és mi meghalljuk az Ő kérését: „engedjétek hozzám a kisdedeket”. Jaj annak a nemzetnek, falunak, városnak, ahol a temető nem a falu és a város végén kezdődik, hanem az édesanyák szívében."

---