Egy másik alkotás kapcsán kaptam ezt az információt, hogy a Fő utcában egy előkertben több műalkotás található, ráadásul neves alkotóktól. Kicsit meglepve fogadtam a hírt, de persze amint időm engedte kíváncsian felkerestem a helyszínt. Odaérve nagy örömömre láttam, hogy tényleg, több műalkotás van a kis kertben. Elsőként ezt a modern bronz szobrot láttam meg, ami rögtön ismerős volt. Kiss Nagy András Kossuth-díjas szobrászművész kenyérvivője köszönt vissza rám, aminek eredetijét Békéscsabán a városháza belső udvarán állítottak fel 1981-ben. Feltételezem ez egy másolat lehet, mert nem jött hír onnan, hogy lebontották. Egyelőre nem jutottam közelebb, hogy ki, és miért pont itt állította fel ezt a szobrot. Ha jól látom 2020 májusában még nem állt itt az google utcakép szerint. Egy másik volt a helyén, ami azóta eltűnt.

"... 1962-es és 1963-as ólomszobrok és az 1968-as Kenyérvivő: a kiválasztás tulajdonképpen helyénvaló, mert valamikor akkortájt lett Kiss Nagy Andrásból, az erős szobrászból Kiss Nagy András, a mester. De a hogyanhoz nem segít hozzá a párhuzam, mert nincs kritikusi logika, és nincs műtörténészi segédanyag a változás megmagyarázásához. A változás végeredményét, például a Kenyérvivőt már lehet magyarázni. Ezt a sodró tömegekből, félelmetesen torlódó, megmegtörő és súlyosan hullámzó formákból összeépült, összefésült, gyötört-monumentális, huszonöt centiméteres parasztaszszony-emlékművet. Akinek a hárászkendője roppant tömegű bronztömbként nehezedik, s éles peremű szakadékkal ér véget, miután a felsőtestet megterhelte és megerősítette. Akinek a lobogó szoknyahullámzása megkövült kézfejömleny, s egykori vad erők tömeghorpasztó, felületcsiszoló emlékeit viseli magán. De akinek fejkendője olyan anyás-meleg lepel, hogy a jóságos arcát megmintázni sem kellett, mert így tudjuk magunkban hitelesen felrajzolni. S aki kövér, súlyos, sima kenyeret tart önnön jósága és hatalma szimbólumaként. EZ A ROPOGÓS FÉNYŰ, gömbölyűen kibuggyanó bronzkenyér, ez az egyetlen sima, zárt, kerek és megnyugtató forma éppen azért érvényesül optikai-plasztikai teljességgel, mert zaklatott, háborítóan szerveződő, de szerveződő asszonyalak tartja maga előtt. S minthogy ezt a pátoszosan gyötrött, fenséges kenyérvivőt ráadásul szívszorító-tragikomikus drótlábak tartják csupán, azaz heroizmusa statikailag (szobrászilag) modulálódik, nem ok nélkül fedezzük fel benne a mi történelmi-művészi igaz kenyércsinálóinkat, esztétikumában azt az etikai modellt, amelyet egyedül érvényesnek érzünk. Hajdan, a magyar művészet hagyományos-humanista korszakában voltak a klasszikus léptékű, telt arányú kenyeres asszonyok, akik Pátzay Pál szobrászatéban, 1944-ben alkalmasak voltak arra, hogy örök Ceres-ideálokat megidézve kizárják a zavaró kenyértelenséget, a kenyérszelésnél késesebb valóságot a féltett humanizmus tudatából. Aztán az ötvenes évek epigonkezei közül kikerekedtek ugyanilyen harmonikus-kerek elképzelések, beszolgáltatásokról, kevés kenyérről mit sem tudó bőségben. Még később, a hatvanas évtizedben a magyar művészet — ha nem a szobrászat is elsősorban — megtalálta a tragikus parasztot, a szorongva szerveződőt, a jövőbe félve nézőt, a választás tragikus hősét. S ezeknek a korszakoknak kevésbé jó és jobb kompozícióit mind együtt ismerve kell felfedeznünk ezt a küzdelmesen nagyszerű, teljes kenyérvivőt, akinek a ruhasodródásában, formafeszülésében, szánandó támaszában és monumentalitásában egyszerre, egymást áthatva és szétválaszthatatlanul örvénylik a múlt idők éhezője, a földosztás bizakodója, a beszolgáltatás megfélemlítettje, a nehéz kézzel aláíró majd jövőt találó, de mindig kenyérvivő. Az emberi teljességében konkrétan idevalósi, és mellkasemelően általános érvényű igaz kenyérvivő. HOGY KOPOTT kellékekkel, üres gesztusokkal, hígan modernesített régi pszichologizmussal mennyire lehetetlen ezt a sokszálú igazságot kimondani, azt köztéri és nem köztéri „tematikus” plasztikánk bő része bizonyítja az utóbbi másfél évtizedből. Kiss Nagy pedig mintha szándékosan segíteni akarna az értelmezőnek, csaknem mindig a humanista-polgári szobrászat több ezer éves motívumait lelkesíti át mai valósággá. Nikéi és párkái, Spartacusai és Latinjai szinte provokálják a téma és motívum nyomán elindulókat, akik ezen a szálon valóban nem messze, csupán egy mitológiai kézikönyvig juthatnak. De a fájdalmas küzdelem, a szobortömegkonfliktus, a konvex-konkáv fájdalom és a plasztikai katarzis esztétikájának hívei — a mai emberi-esztétikai teljesség hívei — a kor igaz drámáit, titkos szépségeit és szakító fájdalmait kapják ettől a mély, vajúdó és termékeny mai magyar szobrászattól. Rózsa Gyula" ^[1]

---